.svg)
Egy slamvideó elemzésének megkezdésekor fontosnak tartom leszögezni, hogy nagyon sok slam előadás NEM működik videó formátumban. Egyszerűen elveszti azt az instant atmoszférát, amit abban a három percben létrehozott, és kontextuális tényezőitől megfosztva már hatásfokából is veszít. Mint amikor úgy hallasz egy viccet, hogy eleve jókedved van, és több barátod áll körbe, akik mind nevetnek, nem pedig otthon unatkozva olvasod el egy netes viccportálon. A vicc nem változik, a hatás viszont jelentősen.
Mielőtt még összeállt volna bennem, mi is az a slam poetry vagy részt vettem volna egy klubon, Bárány Bence volt az első slammer, akinek nemhogy képes voltam végignézni a videóit anélkül, hogy elbambultam volna, de kifejezetten élveztem őket. Valószínűleg személyiségéből fakadóan (tehát ezt bizonyos mértékben determináltnak tartom) képes egy stabil hidat képezni előadó és néző között. Slammer és nem slammer feltehetőleg nem ugyanolyan szemmel nézi az előadásait vagy nem ugyanazt viszi haza belőlük, de valamilyen benyomást mindenképpen hagy az emberben. Pozitív módon emlékezetesnek lenni pedig a szövegnél is előrébb való szempont a slamben. Ugyanis ha az előadó nem kelti fel a figyelmedet, akkor a mondandó befogadása már eleve veszett ügy.
Bárány Bence 5. Országos Bajnokságra (OB) írt első körös produkciójának különlegessége, hogy az előző OB-re hozott 2. körös slamjének folytatása („Most homárt tolnak eléd, te meg csak ezen a szaron élsz. Ketchup, mustár, majonéz?”). Természetesen ennek ismerete nélkül is működik a szöveg, de itt visszacsatolnék ahhoz a gondolathoz, miszerint slammer és nem slammer nem ugyanúgy él meg egy performanszot, ennek egyik oka egymás „életművének” vagy a belsős poénoknak (inside joke) az ismerete.
Egy OB-n még inkább, de egy havi klubon is nagyon fontos a nézői figyelem felkeltése és megtartása az elejétől fogva. Itt ez a momentum a második sornál megtörténik („Én meg állok ott, mintha tízezrek sorsáról kéne döntenem”). Közepesen erős poén, amit az lök még egy szinttel feljebb, ahogyan Bárány előadja. Intonáció, mimika, testtartás a lehető legprecízebben megtervezve. Ez segít rá a következő felsorolásszerű részre is, amely elsőre érdektelennek tűnne, de a csattanóval („Mennyi idő telt el a kérdés feltétele óta?”) máris visszacsatolást nyer. A banális döntésképtelenség, céltalan merengés készíti elő a terepet az önkritikának. Néhány előkészítő gondolat után ismét hatásos humor („Kis ketchupot tegyél rá légyszi! Világ életemben anélkül ettem.”) ismét azzal az alapfelállással, hogy egy átlagos poén hatásán emel az előadói eszköztár. Szép lassan kirajzolódik ez az érdekes dinamika, ami az előadást működteti, a saját gondolatainkból (belső monológokból) való hirtelen váltások a külvilág irányába.
A következő emlékezetes pillanat egy egészen újító retorikai megoldás. A szándékos baki („akkor törli re… akkor tör… akkor távolítja el a ketchupot”) és ennek felfedése („ez a tervezett rossz döntés, mint előbb az a kis nyelvbotlás”). Az ötlet önmagában bravúros, technikai szempontból lehetne elmélkedni azon, hogy a 30 másodperces űr nem sok-e a kettő között. Ide egy kevésbé releváns, ritmusos töltelékrész került, amellyel kevesebb az esélye, hogy elsikkad emlékezetünkben az előző poén (hiba), és lehet rá építeni. Ezután kezd igazából működni a flow, a hatás és a figyelmünk egyenletes, az előadásmód és a ritmika azonban folyamatosan változik furcsamód pont ezzel kialakítva valamiféle harmóniát. Pont mielőtt leülne ez a rész, okosan ön- és káromkodásmegszakítással („és richtig ugyanúgy elba… mit is kértem rá múltkor?”) gyúródik szépen kerek egésszé 2:45 körül a szöveg gondolatisága, ahogyan a merengés és döntésképtelenség motívuma vissza-visszaköszön különböző formákban, de közös metszetekkel. Az újra felbukkanó képek (pl. ketchup, vonat, Quimby) is a szöveg integritását erősítik, egyfajta keretet adnak.
Bárány gyakran használ rímeket, ezeket akkor kedvelem különösen, ha funkciót is betöltenek, a forma felerősíti a tartalmat. Például, ha a rím feljebb emeli egy humoros sor hatását. Konzekvensen minimum három, de gyakran négy szótagosan rímeltet úgy, hogy az tartalmilag sem hat erőltetettnek (pl. „világ szerint – hibás megint”; „slim vagy rendes, két bubi, egy bubi, szénsavmentes”; „bennem össze-vissza ring a szégyenérzet, bűntudat, százas narancs, kis kalinka”). Néha-néha azért támad olyan érzésem a szövegeit hallgatva, hogy a lüktetős ritmusú, rímes részek a tartalmilag langyosabb vagy kevésbé frappáns sorokat hivatottak kicsit feltuningolni.
Végül pedig a zárás ugyanolyan fontos eleme a néző „irányításának”, mint az erős kezdés. Nem szükségszerű a katartikus végszó, egy jó szöveg nem veszít értékéből, ha jól, de egyszerűen zárul. Egy kevésbé sikerült szöveg megítélésén (és pontozásán) azonban nagyot dobhat, ha az utolsó húsz-harminc másodpercben az előadó igazán odapirít. Ennél a produkciónál egy leheletnyit emelkedik még a hangulat a frappáns zárlattól („egy váltás kulcsa lehet a sikernek, végre egy felelős döntés, hogy most köszönöm a figyelmet”).
Ez a slam egy egészen banális helyzetet vázol elénk, a gyors és megbízható döntéshozás, a hezitálás, a görcsös mérlegelés kérdését, amely a fiatalok számára különösen azonosulható téma. Nem tudunk meg nagy életigazságokat ebben a három percben, nem fakadunk sírva és nem teszünk életvezetési fogadalmakat, de ez nem is volt cél. Inkább beleképzelhetjük kicsit önmagunkat a hebrencs szerepbe, ha ez jellemző ránk, és ezáltal beindíthatja az önreflektivitásunkat a szöveg. Összességében Bárány Bence nagyon szépen használja fel azt, hogy a slam voltaképp egy határműfaj, produkciói attól is izgalmasak, hogy több stílust ötvöz bennük eltérő arányban. Karizmatikus, magabiztos előadó komoly eszköztárral, de kedvelhetőségéhez azt hiszem az is nagy mértékben hozzájárul, hogy láthatólag borzasztóan élvezi, amit csinál, szinte kivétel nélkül fejből mondja a slamjeit, nem csapja össze őket, sosem öncélú. Nem szöveget mond, hanem előad.
