.svg)
– A kocsma az mindig kocsma marad. Világok dőlnek össze, meggörbül a tér és idő, de hívogat, kacsintgat neked az eseményhorizont peremén egy lebuj, egy késdobáló, egy oarecare bar de zi. Ahogy Dante mondja: „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Hát persze, hogy belépsz. Mert már rég felhagytál az összes kurva reményeddel, hív a gyönyörű pokol, a fekete lyuk, a sötét anyag, vagy mi a tököm – az utolsó szó után nagy lendülettel felhajtja sörét az öreg Dió, mindenki nevet, vagy éppen grimaszol, hosszú este elé nézünk, gondolom a másik asztalnál, és kinyújtom a fáradt lábaimat.
Még az összeomlás előtt alakult ki ez a kis, fiatal közösség egy félreeső, sehová-sem-vezető országút haldokló falujában. Az összeomlás idején már komolyabb, többé-kevésbé önfenntartó közösség működött itt, és működik azóta is, mintha semmi nem történt volna a nagyvilágban. Szerencsés helyszín, a portyázó rablóbandák, a militáns érdekszövetkezetek is többnyire elkerülik, de adott esetben meg is tudják védeni magukat, és különben sem engednek be ide bárkit.
A kocsma egy cuki kis épület. Nagy, arany betűkkel mázolták az ajtó fölé: BÁR 0-24. Nincs túlbonyolítva. Így román és angol ajkúak számára is egyértelmű, hogy mit is rejt ez a kis tündérkert. Akinek mégsem világos, az sejteni fogja a kinti asztaloknál gubbasztó helyiek látványából, hogy mi is zajlik odabent.
Csak a beavatottak jöhetnek ide kereskedni. Egyre nagyobb errefelé a szárazság, ezért a falu nagyrészt fa- és fémmunkákból, gabona- és kukoricatermésből tartja fenn igényeit. Az északi szabadvásárba viszik javaikat, sokszor megrendelésre, ott szerzik be azt is, amire még szükségük lehet. Mi prémeket, bőrt, gombákat és gyümölcsöket szoktunk lehozni a hegyekből. Cserébe gabonát, fémeszközöket viszünk magunkkal. Néha akad egy-két könyvcsomag is. Ilyenkor mindig megszállok itt néhány napra. Ez alkalommal Rareșsel jöttünk le, ő még nem járt itt, ahogy belépünk a Bárba, kikérjük az italunkat és hátramegyünk a kerti teraszra, látom rajta, hogy meg van illetődve.
A helyiek közül sokakat már az összeomlás előtti időkből ismerek, hamar nosztalgiázásokba keveredünk, Rareș pedig bemegy a pulthoz, azt mondja, szerelmes a pultoslányba.
– Dehát nem is ismered – vetem oda. – Előző életemből ismerem… – mondja teljesen komolyan, mentében. Hát jó, ráhagyom, ha előző életéből, akkor jó.
– Az nem lesz könnyű – jegyzi meg Janó, egyik régi helyi, az elsők közül való –, előző élet vagy sem, ezt a lányt nem lehet csak úgy szédítgetni. – Rareș nemsokára vissza is jön, letörten. Janó hoz neki rövidet, vigasztalásul. Az öreg Dióhoz csatlakozunk, hallgatjuk a dumáit. Elmegyek a mogyorófákhoz vizelni, nagyokat ásítok, nézem a csillagos eget. Szinte olyan itt, mint régen, gondolom. Vagy amilyen régen sem volt. Aztán arra gondolok, hogy fel kellene pakolni néhány üveg bort is, mire hazaérünk, már virágzás. Meghallom az öreget, ahogy folytatja a prédikációt.
– …azért mondom, ha mindenki csak elüldögélt volna a kocsmában, soha nem jutunk ide. Én, Dió, bizony mondom néktek. Nem kell annyit szervezkedni, rendszerezgetni, tőzsdelovagolni. Szítani a tüzeket, manipulálni. Ülj le, beszélgess, érezd jól magad, igyál, a Jóisten megáldjon. Vár a Bár az eseményhorizonton, ahol elhalnak és születnek a csillagok. Jó lesz.
