.svg)
Koper (versek)
Kék szék fekszik a hátán
sárga asztallapon esőfoltok
a tenger még vadul hullámzik
a halászhajók árbócai metronómként
billegnek
a vihar már távolodik
utolsó áldozata, a fehér napernyő
egy piros hordóra zuhan
a kocsmáros az ajtóban áll
az ólomszürke eget kémleli
felállítja a széket, letörli az asztalt
a napernyőt visszateszi a tartójába
szardíniát süt bő olajban
citromot facsar a karcsú halakra
lassan eszik, a tengert nézi
a sóraktár árkádjai közt
a lassan simuló öbölre lát
a bisztró mellett macskaköves
szűk utca emelkedik
a sikátorból, a Tito tér felől
hajnali futó bukkan elő
vádlija térdhajlatig sáros
nedves copfja a hátát csapkodja
megérkezik az első vendég
kávét kér és bort, fehéret
rágyújt, a kocsmárost kínálja
a közös füst a kikötő fölé száll
a stratus befogadja, elnyeli
apró pont közeleg a nyílt vízen
konténerekkel megrakott hajó
a kürt köszönti az ébredő várost
A lugasban
Két pitbull hűsöl az autószerelő-műhely
előtti betonudvaron
a kapu előtt vasposztomens
rozsdás motorblokkot tart
a mester olajos kezét törli
kék kezeslábasa farzsebébe
tűri a rongyot
piros Marlboróra gyújt
egy használt akkumulátorra teszi
a jobb lábát, súlya a balon
a rádióból a János-passió szól
öregasszony ül kerekesszékben
a szőlőlugas alá tolták
a kutyáknak kenyérhéjat dobál
szürke szemében régi szüretek
nagy szerelmek, dombközi séták
emléke lobog
és egy örök láng
amit a hegedű hangja gyújtott
a fia a vállára teszi a kezét
az asszony görcsösen szorítja
a kutyák felvonyítanak
fülüket bántja a korál dallama
Színeváltozás
Egy üzbég kifőzdében ültünk
a rigai halpiac mellett
egy tépett fülű fekete macska
heringfejet ropogtatott az asztalunk alatt
halszagú lett az üzbég sör
és az üzbég kenyér
hárman ültünk végre
emlékeztünk, de nem beszéltünk
a fehér ragyogásra gondoltunk
a felhőre és a hangra
már felépültek a sátrak a hegyen
de üresen állnak
a Szent Péter-templom harangja
misére hívott
felálltunk, és némán elindultunk
a kikötőben hajó várt ránk
Isten veled
Fogod a kezem, nem ereszted
tépem, húzom, körmeid a húsomban
a csuklómon folyik a vérem
mohón iszom minden cseppjét
itt vagy velem, itt mellettem
nem nyúlok feléd, nem kell
fogod a kezem, nem ereszted
nem voltál hűtlen soha
végighallgattad mindig
amit mondtam
forró ujjaid simogattak
hideg tenyered a homlokomon
fogod a kezem, nem ereszted
fent voltunk, fent a mennyben
lent mi ketten, a pokolban
Hajnóczy kísért és Cholnoky
a Tisztítótűz Presszóban vártak
a sarkon Sarkadi egyensúlyozott
fogod a kezem, nem ereszted
ketten maradtunk, csak mi
te meg én, a világ vak
te meg én, a világ süket
némák és vakok vagyunk
ketten maradtunk, te meg én
fogod a kezem, nem ereszted
a pipafüstön keresztül nézlek
karcsú párductested imbolyog
utoljára még megcsókollak
hevesen visszacsókolsz
az ajkamat harapod
fogod a kezem, nem ereszted
tépem, húzom, körmeid a húsomban
a szívemet szorítod, szaggatod
a vérem a torkomban, hörgök
a zsebkendőmbe köpök
a testem, a lelkem könnyű
már nem fogod a kezem
végre elereszted
