.svg)
Az idei SepsiBook második napján, pénteken hat órától került sor a Végső utáni menedék című versantológia bemutatójára. A kötet az elmúlt évszázad romániai magyar alkotóinak verseiből válogat, összesen 101 szerző műveit gyűjti össze. Borcsa János és az antológia szerkesztője, André Ferenc, ezekre reflektálva beszélgetett a romániai magyar költők és az erdélyi magyar irodalom helyzetéről.
Borcsa a bevezetőben kitér az erdélyi irodalmi trendek dinamikus hullámzására. Véleménye szerint érdemes eltekinteni a történelmi meghatározottságtól: a romániai magyar költészet nem fiatal, hiszen valamennyi költőnemzedék alkotásai mögött ugyanaz a hét évszázados összmagyar irodalmi hagyomány áll határon innen és túl is. Megállapítja, hogy a huszadik századi stílusirányzatok földrajzi-politikai pozíciótól függetlenül ugyanazt az ívet járják be – egyidőben jutnak el a „konzervatív”, népi ihletettségű költészettől, az avantgárdon át a poszt- és metamodernig – ahogy ez az antológiából is jól látszik.
A kötet összeállítására a Gutenberg Kiadó kérte fel Andrét, aki szerint a versgyűjteményeket afféle látleletekként kell értelmezni. Ez a szemlélet pedig számos kérdés elé állítja a szerkesztőt.
Ki és mi a kortárs? Ki számít kihagyhatatlannak, és ki az, akinek nem jut hely a listán?
André számára a fiatal kortársak és a kanonizált szerzők ugyanolyan elevenek tudnak lenni, mert a jó szöveg olvasás közben kortalanná, időtlenné képes válni. Ezt feloldandó, a válogatással végül nem irodalomtörténeti dokumentum összeállítására törekedett, hanem olyan versek juxtapozicionálására, amelyek nagy hatással voltak rá, amelyekről úgy érzi, hogy képesek párbeszédet létrehozni a jelen olvasójával – és egymással is. Egyes szerzők reprezentatív művei helyett ismeretlenebb hangjukat igyekszik megszólaltatni, másoknak viszont mégis a legnagyobb „slágere” került a kötetbe. A kanonikus felfogás helyett tehát szubjektív benyomások felől közelít az erdélyi irodalomhoz, miközben arra keresi a választ, hogy létezik-e egyáltalán „erdélyi irodalom” mint olyan?
És ha igen – miért nem?
Meglátása szerint az irodalomkutatók hajlamosak elszigetelni az erdélyi költészetet: jellemzően a magyarországi fősodor mellékágaként értelmezik, holott itteni költőink munkássága semmivel nem alacsonyabb rendű, mint az anyaországi kortársaké – az antológia egyik fontos küldetése az, hogy ezt is bizonyítsa.
Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy valamennyi költő szövegéből kitapintható egyfajta erdélyi identitás, amely így kulcsfogalommá válik a kötetben. Az antológiába került szövegek, közvetett vagy közvetlen eszközökkel bontogatják a romániai magyarság komplex élménycsomagját. Az identitászavarral átitatott, önmagát kereső erdélyiség tapasztalatának nyelvi lenyomata képződik le a versek párbeszéde által – ez a kisebbséginek nevezett tapasztalat így univerzálisnak is felfogható.
A világ népeinek többsége kisebbségben él, mutat rá Borcsa, azaz a kisebbségi lét van többségben. Ez a „szegregáltság” tehát sorsközösséget is létrehozhat, amely sokszor erősebb kapocs két ember között, mint a nyelvközösség, és ez a kollektivitás felszabadító lehet az olvasók számára. Végső soron ez a legfontosabb cél: visszavezetni az olvasót a versolvasás katarzisához. Az antológia arra vállalkozik, hogy a szellemi helyett érzelmi síkon nyújtson élményt, hogy emlékeztesse a közönséget a művészet esszenciájára.
Komoly értékmentés ez a kötet, foglalja össze Borcsa. A Végső utáni menedékben régi és friss szövegek élő párbeszéde cseréli a kronologikus irodalomfelfogást időtlenségre. A könyv olyan teret hoz létre, amelyben minden vers egyformán aktuális, érvényes és értékes. Egyed Péter szavait idézve:
„akik a múltból bennünk élnek, jelenünkért, jövőnkért küzdenek.”
