Longobárd, hosszú éjszaka

‍

           Lászlóffy Aladár szíves figyelmébe

Az idő, lásd, magába roskad. Daliás, időtlen az éj,

döcög, döcög az órakopja a láthatatlan peremén.

Vágtatnak elmúlásaink a tovatűnő perc felett,

a másidők máshölgyivel enyelgő másodhercegek.

Most ősz van és tavaszodik, nem lesznek többé évszakok,

a tűnő telekontinens felett csak gépremény ragyog.

Emlékké emeli magát, verset sem ír, ki longobár’,

feje fölött még ott köröz egy fénylő, nikkelszagú lány,

míg odabenn a rothadás megnevez, újra megnevez,

címet, cimkét, jelzőket oszt, vagy elburjánzó sejteket;

egy sejtést arról, hogy az űr telítve lassan mivelünk,

a távolibb bolygókat is zavarja, amit művelünk –

mert kinek jó a sivatag felett az agyagtáblaszárny?

kinek kell könyvtár, forgatag, kinek a horda és a nyáj?

Valaki megint lovagol, homálytalan, üres lovas,

hordja a térélménye még a másodperc ege alatt,

pajzsán a Hölgy a hűlt remény ölébe hajtja tincseit,

a meztelen való felől íratlan mondat közelít.

Esztelenséget észlelünk. A szív beszív és elragad.

Elménk kamrája ég, elég, egyetlen villanás alatt.

A semmi fehér kakasa kopog a vers padozatán.

A fej nagy ívben elrepül, a többi – megmarad talán.