Mária!

Mária!

Az utolsó találkozások és az elsők keretbe foglalják a képet, a történetet, amelyet egy név – s ez a név is – felidéz bennünk.

Most s bizonyára még sokszor annyi mindent felidéz kimondatlanul is.

A találkozás valakinek a tekintetével vagy nevetésével, a szó szelíd vagy indulatosabb váltása. Van ebben lelkiismeret-furdalás. Ha barátod volt, miért kerested oly ritkán vele a kapcsolatot, amikor már egyre visszavonultabban élt? Ha érezted szeretetét, miért nem kerested a viszonzás érezhetőbb, segítőbb formáit? Kényelmedet féltetted? Nem mertél szembesülni azzal, hogy „nem az idő halad: mi változunk”?

Madách mondata a változásról nem azt jelenti tehát, hogy erőtlenedik a test, hanem a bennünk levő ismeretlent jelenti ki.

A félelmet főleg.

Nagy Kálmánné félelmeit nem, feladatait nevezte meg egy próbatételeket jelentő élet során. Ezek között láthatóbb volt az Utunk (1989 utolsó lapszámától Helikon) folyóiratnál vállalt olvasószerkesztői, tördelői – olykor fordítói – munka, sőt egy értékes repertórium készítése is az internet előtt időnkből: a Helikon 1990–2004. Repertórium. A Romániai Magyar Biblio­gráfiák 4. kötete (Kolozsvár, Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, 2005). Láthatóbb volt férje, Nagy Kálmán nyelvész, műfordító szellemi tulajdonának gondozása (sajnos az új magyar Kalevala itthoni, 1972-es megjelenésének sem örvendhettek már együtt). Láthatóbb volt aztán gondoskodása Szilágyi Domokosról és – a költő végakarata szerint – szerzői hagyatékáról.

Kevésbé volt látható megfeszített munkája, hogy az árváknak – a szűkösség évtizedeiben is – igazi gyermekkort biztosítson; anyai és szerkesztői szigorúsága, amely határozott értékrend vágyából fakadt; folytonos biztonságkeresése, végső soron: reménykedése.

Nagybányáról Bukarestbe, vissza Bányára; Kolozsvárra, ott a Monostorról (Szamos jobb part) a Fellegvár alá (Szamos bal part)… Mindannyiszor a lélek költözködése a reménység közelébe.

A csak jóra emlékezés tereibe. Pedig a szív ritmusa szakadozása. Pedig a mássá létel…

Tanítónő édesanyám mesélt valaha az egykori Brassai líceum elemi osztályába érkezett új fiúról, helyzetükről; aztán évek múltán az „új fiú” kishúgát én taníthattam – ugyanabban az iskolában. Édesanyjuknak személyesen közös művészbarátaink mutattak be; bizalmába fogadott, kitüntetett barátságával. Később kollégák lettünk a szerkesztőségben, sokat segített.

És azóta is segít élete példájával. Hogyan lehet örülni a meglevőnek, felfedezni az apró csodákat, bízni (tékozló) szeretteink hazatértében, a találkozásban.

Hiszen a családjának élt. Három unokája közül ketten még részesülhettek játékos kedvéből, csupa-bizakodás mosolyából.

Milyen küzdelmek – öntudattal, de aztán attól megfosztva is!

Szeretett adni. Leányom orosztudást és könyveket, én két szép ruhát kaptam tőle, de itt van kereteken túl a lelki, maradandó ajándék.

Kalevalai szóval mondva (Nagy Kálmán fordítása):

Az én húsom mozdulatlan,

a Teremtő húsa mozdít,

az én erőm indulatlan,

a Mindenhatóé indít,

nem az én szájammal szólok,

az Isten szájával szólok.

Ha az én szavaim szépek,

Teremtőm szavai szebbek,

ami a kezemből kedves,

kedvesebb Isten kezéből.

– Isten veled, Mária, viszontlátásra!

Elhangzott lapunk egykori belső munkatársa, Nagy Kálmánné Habina Mária temetésén, 2023. december 4-én a Házsongárdi temetőben.

‍