Maurus, a fejedelem

‍A Tisza verszárlatában hatalmas árvíz rémképére vetülhet pillantásunk, „tengert láttam, ahogy kitekinték”, írja Petőfi. A hatalmas vízfelület csendje már a versbéli pillanat után lassan megélénkül, és ott, abban a lassan élénkülő világban indul el számomra Jókai költészete. Mert Jókait, minden oldal széléig kiírt sora ellenére, versként olvastam, valahányszor is kézbe vettem a sok ezer szonettet magába foglaló prózai műveinek bármelyikét is.

Jó ideig nem tudtam, miért van így, honnan ez a pillantás, amellyel alulírott olvasó Jókai prózai műveire tekint. Kezdetben a mondatfűzés lendületére fogtam a dolgot, arra a szabadvershez illő hömpölygésre, áradásra, vakmerőségre, felvállalt kockázatra, ahogy Jókai szonettkoszorúnyi mondatokat vág az olvasó elé. Például a tájleírásaiban. Arra kötelezi, kényszeríti olvasóját e körmondatokkal, hogy lépjen be a szerző által uralt világ körébe, és ne is akarjon távozni onnan többé. Később Berzsenyi irányából közelítettem Jókaihoz, Berzsenyi bazalt-tömörségű ősszavai felől, mely ősszavak egész világokat tárnak az olvasó elé. Nagy kockázatot vállal Berzsenyi, amikor e kristályszerkezetű szavakat elhelyezi verseiben – vajon át tudunk-e haladni olvasóként e kristályszerkezetek hajszálrepedésein, ha prózát olvasunk…

Jókainál a líra felbontott gömbjének prózává hajlított sík felületén egészen más veszélyek leselkednek az olvasóra, olyan veszélyek, amelyek valahonnan, távolról mégiscsak ismerősek. Hétköznapiak, mondhatnánk. Jókai a zseni könnyedségével és határozottságával húzza magához olvasóit – gyere át a világba, amit én látok és láttatok neked, tudd meg, hogy ez az igazi világ, ez a távoli, egzotikus, mégis annyira ismerős világ, amelyet eddig, ki tudja, miért, te, mint hétköznapi ember, eddig nem tudtál vagy nem is akartál megpillantani.

Azt üzeni: látod, az én világomban is hétköznapi emberek, polgárok, akár kispolgárok járnak, lélegeznek, és hirtelen valamiért kilépnek az árvíz utáni csendbe, és élni kezdenek, egészen másként, mint korábban. A Senki Szigetét mutatja fel nekünk, a gyémánt létrejöttének sötétlőn fénylő titkát, vagy éppen a múlt torzóban maradt, torzóvá nemesedett részeit, ránk maradt márványfejeit. Múltat és jövendőt. Cselekszi, írja mindezt olyan fejedelmi könnyedséggel, olyan kockázatokat vállaló vakmerőséggel, amit csak jóval később, az avantgárd jelesei mertek felvállalni.

Jókai mégsem könyveinek lapjairól tekint rám. A nagyszülői ház padlásán kutakodó, annak homályos sarkait felfedező gyermek egy fekete-fehér, bekeretezett portréra bukkant. A portré alatt e név szerepelt: Maurus Jókai. Időbe telt, amíg rájöttem, hogy a szakállas férfiú nem más, mint a mi Jókaink. Egy, a távoli időkből ránk világló magas homlok. Nyugodt arc, a szakáll szinte kacajra késztető hömpölygése. Az idegen, aki felvállalta, hogy a mi fejedelmünk legyen, Maurus, aki immár – Jókai Mór.

‍