Megérkezés Erdélybe – Kuncz Aladár húszas években írott novelláiról

Kő Pál bronzportréja Kuncz Aladárról.
Rohonyi D. Iván felvétele
Kuncz Aladár összegyűjtött novellái ma könnyen elérhetők és olvashatók, 2015-ben jelentek meg a szerző életműkiadásának második kötetében.1 Korábban azonban komoly kutatómunkát kellett annak az ínyencnek végezni, aki a Fekete kolostor alkotójának kisepikai írásait akarta megismerni. A 2015-ös Egy márványdarab című kötet szerkesztői ugyan mindössze egy kiadatlan novellával gyarapították a korpuszt, azon kívül az összes többi szöveg megjelent nyomtatásban a szerző életében; azonban folyóiratban vagy napilapban történt publikálásuk mellett – bár Kuncz szerette volna –, a kisepikai művek könyv alakban nem kerültek kiadásra.2
Ez az életműkiadás keretében megjelent, összegyűjtött novellákat tartalmazó kötet azzal együtt sem vaskos, hogy a pedagógiai és közéleti témájú publikációk is helyet kaptak benne. Kuncz tehát, bár a magyar novella egyik nagy korszakában élt, nem volt termékeny novellaíró: a teljes oeuvre mindössze huszonnégy novellát jelent.3 Leginkább írói kísérleteknek, a kritikák, portrék, esszék melléktermékeinek tekinthette ezeket az olvasó – Kuncz kortársai többnyire így tettek. Gaál Gábor az Erdélyi Helikon antológiájáról írott 1928-as kritikájában az antológia műfaj ellentmondásosságából indult ki, ennek egyik illusztrációja volt Kuncz.4 Gaál a következőket írta: „Kuncz Aladárnak vannak tanulmányai, amelyek a legritkább magyar esszék közé tartoznak. […] Az antológiában viszont […] csak novellával szerepel. S így megközelítő képet se kapunk róla. Tehetségalkatába pedig beletartozik a kritika – sőt ez ad neki sajátos szerkezetet…”5 Az antológiába ugyanis egy alkotót legjobb, legjellemzőbb alkotásával kellene szerepeltetni, érvelt Gaál, és ez Kuncz esetében nem a novella. Németh Andor a Fekete kolostorról írva hasonlította össze azt barátja korábbi szépirodalmi szövegeivel.6 Az eredmény a következő: „[a]zok [mármint a novellák és egyéb művek J. A.] sima, minden ízükben kulturált, kissé feminin tárcák és regények, francia receptre készült delikát, de fűszertelen irodalmi csemegék, egy literary gentleman ízléses játszadozásai”.7 Ezekkel áll szemben a Fekete kolostor, ami „szenvedély, láng, lobogás, füst és korom”, „az élete”.8 Az irodalmi csemege nem dicséret – már csak a „fűszertelen” jelző miatt sem lehet az –, hanem arra utal, hogy e művekből az „élet” hiányzik. Ez jelentheti azt, hogy azok nem önéletrajziak, vagy hogy nem valószerű, nem életszerű a bennük megjelenített világ, a cselekmény vagy épp a szereplők. Németh kifejezése ugyanakkor nem csupán az elemek jellemzőit vagy azok referenciális voltát fejezi ki, hanem egyben esztétikai minősítés is. Az „irodalmi” jelző itt hasonló jelentésben szerepel, mint Ady híres Kosztolányi-bírálatában,9 amelyben a kritikus megkülönbözteti az irodalmi írót az életes írótól, és a fiatal költőt alkotásai alapján az előbbi kategóriába sorolta – amit Kosztolányi egyáltalán nem dicséretként értelmezett. A Kuncz-novellák irodalmi csemegének minősítése sem az, Németh értékelésében ezzel együtt van némi retorikai túlzás is – ez az ellentét a Fekete kolostor értékét hivatott hangsúlyozni. A novella tehát nem Kuncz „igazi” műfaja, és a szövegek pusztán „irodalmi csemegék”, szólt a kortársi ítélet.
Vajon a mai olvasó miképpen közelíthet az életműnek ehhez a szegmenséhez? Van-e irodalomtörténetinek nevezhető érdekességük vagy épp azon túli jelentőségük, különlegességük – a továbbiakban ehhez a gondolkodáshoz ajánlok néhány szempontot, értelmezést.
Kuncz Aladár élete és írói életműve is élesen elváló periódusokra tagolható: a világháború előtti, alatti és utáni részekre, ezekbe értelemszerűen a novellái is besorolhatók. Ez a periodizáció azután már elsőre is különös változásokra hívja fel a kutató figyelmét. Kuncz a háború előtt novellát kizárólag a Nyugatban közölt, bár nem sokat, évente csupán egyet.10 Ezek az írások jellegzetesen nyugatos szövegek voltak, bennük a modern kor kérdései körül bonyolódott a cselekmény – tudomány és társadalmi elismerés, pénz és erkölcs, isteni csoda és profán szerencse –, jellegzetesen századfordulós stílusban. Van köztük szimbolista, impresszionista és realista tónusú szöveg is. A háborús internáltság ideje alatt egy novella született – legalábbis egy ilyet ismerünk ma. Ez az Egy márványdarab című, ami kalandos úton került Magyarországra, és szintén a Nyugatban jelent meg 1917-ben.11 A világháború után úgy tűnt, Kuncz természetes módon folytatja a Nyugatban publikálást, itt adta közre első, internálási élményeit feldolgozó szövegét Fogsági feljegyzésekből címmel,12 de azután több fikciós művet nem találunk tőle a folyóiratban – miközben kritikákkal, tanulmányokkal, esszékkel továbbra is döntően ott jelentkezett, sőt, ezekből jóval többet publikált, mint a háború előtt. Nem arról van tehát szó, hogy elszakadt volna a Nyugattól – ezt még akkor sem tette, amikor már Erdélyben élt.13 Ám kisepikai munkái mégsem ott jelentek meg. Ha megnézzük, milyen új fórumokat talált ezeknek a műveknek, akkor további érdekességre derül fény. A költő átutazik az 1920-ban újraindított – és igen rövid életű14 – Új Magyar Szemlében, a Megindult fa pedig az Aurora című folyóiratban jelent meg, melynek az ekkor újjászervezett szerzői gárdájához Kuncz is csatlakozott. 15 Az összes többi szöveg azonban erdélyi fórumokban került az olvasók elé. Elsőként 1921-ben a kolozsvári Napkeletben jött a Százhúsz lépcső című írás,16 a legutolsó 1927-ben, a Pásztortűzben publikált A Demel cukrászdában című szöveg volt17. E kettő között, egy antológiapublikációt18 kivéve, kolozsvári napilapokban jelentek meg kisebb-nagyobb hézagokkal a novellák és tárcanovellák. Pontosabban, a Renata című írás a Keleti Újságban 1922-ben, a többi 1923-tól kezdve az Ellenzékben, ahol Kuncz ekkortól szerkesztőként dolgozott.
Az, hogy kolozsvári tartózkodása alatt Kuncz saját napilapjában publikált, természetes, sőt, szükségszerű volt. Ám arra nehezebb magyarázatot találni, hogy budapesti évei alatt miért irányította szülőföldjének fórumaira szépírói munkáit. Talán ezek voltak a hazatelepülést előkészítő művek, ez azonban olyan feltételezés, amit jelenleg nem tudunk bizonyítani. Az viszont tény, sok budapesti író küldött folyamatosan műveket erdélyi lapokba, ez valójában egy lehetséges, sőt fontos publikálási lehetőség volt a háború utáni irodalmi szereplők számára, már csupán a honoráriumok miatt is.
Az Ellenzékben közölt szövegek sajátosságainak egy része összefügg a megjelenési helyük adottságaival: a legfeltűnőbb, hogy jóval rövidebbek, mint Kuncz korábbi novellái, és minden írói ügyesség mellett is olykor cselekményvezetésük, nyelvi kidolgozottságuk is hagy kívánnivalót az olvasóban. Ezek a napilapbeli írások nyilvánvalóan gyorsan, rövid határidők betartásával készültek, javítgatásukra valószínűleg nem volt idő, lehetőség, némelyik minden bizonnyal az aktuális szám szükségleteit elégítette ki.
A megjelenési idejüket áttekintve az is jól látszik, nem egyenletes tempóban születtek: Kuncz novellaírói munkássága az 1925-ös évben csúcsosodott ki, ekkor hat művet jelentetett meg, miközben ugyanekkor feltűnően kevés kritikát és tanulmányt publikált, mindössze négyet. 1925 után viszont a novellatermés apadt el – feltevésem szerint ekkortól kezd regényterveinek a megvalósítására fókuszálni. Ez utóbbi lehetett az oka annak is, hogy az 1928-ban megindult irodalmi folyóiratban, az Erdélyi Helikonban nem találunk Kuncz-novellát, miközben kritikákat, esszéket rendszeresen közölt ott.
A háború után keletkezett elbeszélések nemcsak megjelenési helyükben, kidolgozottságukban és hosszúságukban különböznek a korábbiaktól: látványos bennük a cselekmény háttérbe szorulása is. A korábbi, Nyugatban megjelent szövegekben olykor túlságosan is fordulatos cselekményszövés közben kerültek a szereplők különböző, többnyire morális dilemmák elé, buktak el vagy lepleződtek le. (A mirgodoni Jeanette című novellában az ösztöndíjas magyar diák franciaországi falusi szerelmi kalandjának kibontakozását követhetjük, majd a cserbenhagyott ifjú lánykát a bukásig, illetve váratlan megmenekülését. A Signore Caccini harca a pénzzel a különc matematikus élettörténetét meséli el, a hányatott gyermekkortól a sikeres és magányos felnőtt létig, majd azt, hogy a váratlan szerencse olyan próba elé állítja a tudóst, ahol morálisan elbukik. A Corniquet és fia című alkotás – ahogy a címe ígéri – apa és fia élettörténetét beszéli el, egészen a fiú sajátos kettős lényének a megrajzolásáig. Míg a korabeli Magyarországon játszódó Két fehér szobor egy ifjú huszártiszt gyalázatos szerelmi kalandjának és különös megmenekülésének története.) A háború utáni szövegek jó részében csupán egy, a kompozíció szempontjából legtöbbször csak keretként funkcionáló helyzetet rajzol meg a szerző. Ebben a felvázolt szituációban azután az egyik szereplő magához ragadja a szót, és elmesél egy saját emléket. A keret hangulati bevezetőként, illetve a szereplők szociológiai bemutatását szolgálja: Kuncz történetei az ún. úri középosztály köreiben játszódnak. A Mater Dolorosa című írás kerethelyzetében egy tátrafüredi tüdőszanatórium lakóinak beszélgetésébe csöppenünk, a Két kézszorítás című novella első helyszíne egy dinári kaszinó úri közönsége, míg a Bécsi ezred Uzsok alatt egy volt katona tíz holdas, Maros menti birtokán kezdődik, ahova az elbeszélő vendégségbe érkezett, hogy meghallgassa a házigazda történeteit. A keretes kompozícióval először az Egy márványdarab című, háború alatt keletkezett szövegben találkozhatott Kuncz olvasója. Ott jelent meg az életműben a nosztalgikus visszaemlékezés mint az elbeszélés beszédhelyzete és témája. Az elmúlt események, helyzetek, érzések nosztalgikus felidézése a háború utáni első két novellában folytatódott, ezek férfi főszereplői egy idegenné vált világban, marginalizálódva léteznek, miközben a régmúltra emlékeznek, legfőképpen be nem teljesült szerelmükre.
A cselekmény helyett tehát az elbeszélés lesz Kuncz novelláinak a középpontjában: van olyan műve is, amely csupán az elbeszélő belső monológja, és az érzések áradását semmiféle kontextusba nem ágyazza (A vércsepp), egy másik novella „műfaja” levéltöredék (Poupée Magique), ebben a levélíró érzelmi dilemmájáról vall. Mindezek a formai és kompozícionális megoldások azért kerültek elő a szépírói eszköztárból, mert a művek tárgya a lélek benső folyamatainak és nem a külső eseményeknek az elbeszélése, ezzel együtt is feltűnő, hogy a keretül szolgáló helyszínek csupán vázlatosak, és vissza se térnek az elbeszélt emlékek felidézése után, továbbá, hogy a szereplők mennyire papírízűek, az olykor meglévő cselekményszálak mennyire elnagyoltak vagy éppen kimódoltak.
A háború előtti, Nyugatban megjelent novellákban is a lelki reakciók érdekelték, de azokhoz több külső cselekmény révén jutott el, ez utóbbiak szorultak azután ki a húszas évekbeli művekből. Kuncz ekkori történetei általában a megírásuk jelenében játszódnak, a bennük található visszaemlékezések leginkább a háborús időszak eseményeihez kapcsolódnak. Kuncz bár a húszas évek erdélyi irodalmába csöppenve a történelmi novellák és regények nagy divatjával találkozott, sőt szerkesztőként ő maga szorgalmazta és segítette ezek megszületését, szépíróként a modernség első időszakának felfogásához állt közel, azt tartotta, az irodalomnak a mindenkori élettel, valósággal kell foglalkoznia, a „máról” kell szólnia, mert az olvasókat a saját világukról szóló művek érintik meg ténylegesen. Úgy látszik, Kuncz húszas évekbeli valóságához elsősorban a háború – és következményeinek – megismerése, megértése, végső soron feldolgozása állt. Az évtized végén megjelent két nagyepikai művének is ez volt a tárgya.19
A háború utáni évben játszódik A tárogatós ember című novella,20 a proletárdiktatúra utolsó napjaiban. Főszereplője Szamuely Tibor, aki az ún. „asszonyforradalomnak” a leverésére érkezett Győrbe. A novella azonban nem a politikai eseményekre vagy a mögöttük meglévő társadalmi ellentétekre fókuszál, ehelyett a győri pályaudvaron zajló élelemiszerrekvirálás-jelenet azt vezeti fel, miképpen ismeri fel Szamuely azt, hogy hatalmának sajátos korlátai vannak, a tömeg érzéseinek nem tud parancsolni fegyverekkel és katonákkal. Az 1923-as A csoda című novella egy látomás elbeszélése,21 melyben a misztikus lelkületű szobrász egy zsidó öregasszonyt kísér biztonságos helyre Budapesten, a fehérterror és a zsidóverések idején, azonban eldönthetetlen, hogy ez megtörtént esemény vagy csupán a túlérzékeny művész víziója, az akkori események interiorizált átélése. Kuncz ezekben a novellákban a politikai eseményeket csak háttérként festi fel – az előtérben a benső élmények állnak.
A novellákban ábrázolt lelki folyamatok jelentős részét természetesen a szerelem tette ki, ám annak igen különös változatai izgatták Kuncz írói fantáziáját. Az egyik – amiről fentebb már volt szó – a korábban elszalasztott, fiatalkori szerelem iránti nosztalgia, ám úgy, hogy a be nem teljesedett szerelmet a férfi, utólag is, a leghelyesebb kimenetnek tartja, érett emberként számára a szerelemből megmaradt nosztalgia érzése teljesen elegendő (A költő átutazik, Százhúsz lépcső). Egyes művekben azonban nem csupán a múltban elmulasztott szerelem, hanem a jelenben is a nőről való lemondás az egyetlen, morálisan helyes választás a szereplő számára (Megindult fa, Két kézszorítás). Ezekkel állnak élesen ellentétben azok a művek, melyekben a férfi főhősnek azzal az érzéssel kell megküzdenie, hogy korábbi szerelmének pusztulását okozta (Uraszima a halhatatlanok országában, A vércsepp, Visszatért a Lélek). Sajátos, ellentmondó és semmiképpen nem hagyományosak ezek a Kuncznál felbukkanó nő-férfi viszonyok.
Az eddigiekből is jól látható, Kuncz irodalomfelfogását egészen sajátosan követi novelláiban: az olvasókat körülvevő valóságból indul ki, ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a társadalom realista ábrázolására törekedne, sőt, mi sem áll tőle távolabb. A valóság, amit az írónak ábrázolnia kell, az ő felfogásában lelki tartalom, szereplői lelki élményeinek bemutatását, elemzését teszi művei tárgyává. Így az sem meglepő, hogy egyáltalán nem is találunk történelmi tárgyú szöveget az életműben – a néhány irodalomtörténeti alakot felvonultató, múltban játszódó novellában sem a történelem a tárgy, hanem ugyanúgy a lelki élmények, ahogy a jelenben játszódó művekben.22
Kuncz tehát a húszas években elsősorban és döntően az erdélyi közönség előtt publikálta novelláit. Láttuk, a politikai, történelmi események egyfajta hangulati háttérként jelentek meg ezekben. Vajon megjelenik-e a korabeli Erdély, és ha igen, milyen módon?
A háború utáni első novellák helyszínei még Európa különböző vidékei voltak – bár egyre inkább Kelet-Európa. Azután Erdély és Kolozsvár fokozatosan került be a novellákba. Az 1925-ös Az államtitkár látogatása című szöveg cselekményének helyszínéről és időpontjáról semmilyen pontos információval nem szolgál a szöveg, de annyit a városról – ahova az államtitkár iskolalátogatásra érkezett – megtudunk, hogy van benne Pannónia szálló, és van egy temploma, aminek karcsú, gótikus tornyán aranykereszt csillogott, amit az állami főhivatalnok gyönyörködve nézett. És bár a szövegben a templom az István nevet viseli, a korabeli az elegáns és szembetűnő, karcsú tornyú gótikus templomban a kolozsvári Szent Mihály-templomra ismert rá. A cselekmény ideje minden bizonnyal a háború előtti időszak, hiszen államtitkár Budapestről akkor érkezhetett a városba. Kuncz olvasója azonban az is tudhatja, hogy fiktív Kolozsvár, amelynek a főterén a gótikus István-templom áll, Kuncz egyetlen regényének, a Felleg a város felettnek a helyszíne. Ráadásul Az államtitkár látogatása című novella közege és cselekménye a regény egyik szálának, a középiskolai konfliktusoknak történetébe illik bele.
Ennél több jellegzetes helyszín szerepel az Egy álombanjáró följegyzései című novellában. A főhős a gyermekkora helyszínének városában sétálva éjszaka a főtéri, „magasba szökő templomtorony” ezüst fényeit csodálja, majd a Jókai és az Egyetem utcákon halad át, később, miután felbukkan egykori szeretője, elmegy annak Monostori úti házába. Ezek nagyon ismert kolozsvári részek, a cselekmény tehát jól beazonosíthatóan kolozsvári közegben játszódik. Az 1927-ben megjelent novella egy vadromantikusnak tűnő fordulatot mesél el (egy biológiai gyermek váratlan felfedezését), amelynek következtében a teljesen cél és értelem nélkül kóborló férfi megtalálja helyét és feladatát saját életében. Bár mind a szereplők, mind a cselekmény fordulata kevéssé valószerű, a történet leginkább csak régi klisékkel dolgozó suta cselekménysornak hat, két érdekes elem mégis található benne: az egyik, ahogyan a férfi társtalanul néz szét a városban, és megállapítja, hogy onnan hiányoznak a vele egykorú férfiak, akiket a háború eltüntetett. Ez valóban a húszas évekbeli európai társadalmak jellemzője. A másik, a magányos, céltalan felnőtt férfi és öreg, teljesítőképességén, erején túljutott apa ellentéte, ami – legalább felvetésében, motívumaiban – Kafka műveinek közelében helyezi ezt a novellát. Erdély és Kolozsvár itt már több mint háttér: ebben a műben kétségtelenül összekapcsolódik a felnőtt, felelős feladatvállalás és a Kolozsváron való letelepedés kérdése.
Ennél korábban, 1925-ben jelent meg a Bécsi ezred Uzsok alatt című írás. A helyszín itt is Erdély, azonban nem az elegáns, gótikus templomú város, hanem a vidék: az erdélyi irodalomban mindenkor kiemelt szereppel bíró földrajzi táj, itt a Maros partja és a falu. A vidéki Erdély Kuncz műveiből szinte teljesen hiányzik. Ez a novella azonban a falusi Erdély írói felfedezésének szövege. Ez is a keretes szerkezetű művek sorába tartozik, a kerettörténet azonban több, mint csupán a másodlagos elbeszélés előkészítője. A narrátor egyes szám első személyű, vendégként a Maros mellé érkező fiatalember, aki ott találkozik egy tíz holdon gazdálkodó öregúrral, akiről barátja elmondja, hogy világháborús hős, neves hadosztályparancsnok, aki visszavonult, és most kevés földjén gazdálkodóként él. Az elbeszélő meglátogatja másnap este, és az öreg katonát háborús emlékeinek felidézésére biztatja. A házigazda vonakodik, majd mégis elmesél egy háborús történetet, azt, miképpen mentette meg öt bécsi férfi életét, amikor azok, századukkal együtt az első igazi ütközet végén, félelmükben dezertáltak, majd a büntető tizedelés őket jelölte ki kivégzésre. Ez a novella Kuncz írói életművének több fontos jellemzőjét is felvonultatja. Témája a háborúra való emlékezés. És itt is, ahogy más kisepikai művében, a háborúnak általa nem átélt történetét szólaltatja meg, ebben épp a keleti front egy jellemző eseménysorát. A mű sajátos kettősséggel szembesíti az olvasót: azzal tudniillik, hogy aki a harctéren, a frontvonalban élte át a háborút, aki részt vett a harcokban, az nem akar emlékezni mindarra, ami ott megtörtént, aki viszont nem volt ott, az elementárisan meg akarja ismerni mindazt a szörnyűséget és tragédiát, ami megesett, mivel a háború után, az élet folytatásához elengedhetetlen ennek a közös nagy történetnek a minél alaposabb ismerete és megértése. Kuncz háborúhoz való viszonya ebben a novellában a humanista pacifizmus – ahogy minden háború utáni írásában. Az emlékező főtiszt egy pacifista történetet mond el, a háborúra való emlékezés tehát csak annak teljes elutasításával együtt képzelhető el.
A kerettörténet, ami a második narrátor elbeszéléséhez megteremtődik, egészen hasonló az Egy márványdarabban találhatóhoz. Itt is egy fiatalember, a narrátor érkezik látogatóba egy öregúrhoz, itt is alkonyati vendégeskedés van, familiáris hangulat, és itt is az este az, amikor a természeti környezet fokozatosan elhomályosodik, ezzel megnyitja a teret az emlékezésnek. Kuncz egyfajta madeleine-je tehát a szürkület, amiben a valóság körvonalai elhomályosodnak, és felerősödnek a múlt elemei. Az egykori katona által ebben a műben elmondott történet ugyanúgy metaforikusan értelmezhető, ahogy az Egy márványdarab Ignácának elbeszélése a szobrászról és alkotásáról, és itt is a szimbólum az írói eszköz, ami a világnézeti mondanivalót kifejezi. A katonának öt fehér galamb jelenik meg álmában, ezután kegyelmez meg a dezertőröknek. A vidéki Erdély, a falusi természet, az egyszerű életmód a menedék a katonatiszt számára, aki a háborús borzalmakból csupán arra az egy epizódra akar, tud emlékezni, amikor megmentette néhány katona életét. Ezzel a mozzanattal kap jelentést a novellában a kerettörténet, a vidéki Erdély a menedék a háborút átélt ember számára.
Kuncz Aladár novellái tehát nem csupán megjelenési fórumukat és olvasóikat találták meg Erdélyben, a hely „visszahat” a művekre: az erdélyi helyszínek a hazatalálás, otthonra, életcélra, belső békére találás példáivá válnak.

Jegyzetek1 Kuncz Aladár, Egy márványdarab. kiad. Filep Tamás Gusztáv, Varga Ágnes, Bp., Kolozsvár, Országos Széchényi Könyvtár, Kriterion Könyvkiadó, 2015 (Kuncz Aladár Összegyűjtött Munkái II).2 Egy Kunczról szóló, 1922-ben megjelent cikkben szerepel az az állítás, hogy novellái kiadására a háború kitörése előtt készült. Lásd: Tövisi Géza, Kuncz Aladár, Pásztortűz, 1922/36, 319.3 Ebbe a huszonnégybe nem számoltam bele azokat a szövegeket, amelyek bár önálló műként jelentek meg – tehát az olvasóik novellaként azonosíthatták – de később a Fekete kolostor fejezetei lettek. Ezek: Karácsonyest Noirmoutier-ban, Ellenzék, 1925. december 25., 17–18.; Páriák lázadása, Ellenzék, 1926. január 15., 11–12.; Felköszöntő az Igazi Énre = Újságíró Almanach, Kolozsvár, 1927, 284–295.; Haláltánc Île d’Yeu-n, Erdélyi Helikon, 1929/2, 81–94.4 Gaál Gábor, Az Erdélyi Helikon antológiája, Korunk, 1927/4, 312–314.5 Uo., 313.6 Németh Andor, Emlékezés Kuncz Aladárról, Nyugat, 1933/13–14 = https://epa.oszk.hu/00000/00022/00560/17518.htm [2021. 03. 28.] Az összes további Nyugat-hivatkozás ugyaninnen van letöltve.7 Uo.8 Uo.9 Ady Endre, „Négy fal között” (Kosztolányi Dezső verses könyve), Budapesti Napló, 1907. június 1., 2–3.10 Kuncz Aladár, A mirgodoni Jeanette, Nyugat, 1910/17.; Uő., Két fehér szobor, Uo., 1911/10.; Uő., Signore Caccini harca a pénzzel, Uo., 1912/7.; Uő., Corniquet és fia, Uo., 1913/13.11 Uő., Egy márványdarab, Uo., 1917/18. A novella hazajuttatásáról lásd: Juhász Andrea, Kuncz Aladár írói törekvései az Egy márványdarab című novella tükrében = A hajnal frissessége. Esszék, tanulmányok, versek Láng Gusztáv tiszteletére, szerk. Fűzfa Balázs, Szombathely, SUP, 2006, 171–172.12 Kuncz Aladár, Fogsági feljegyzésekből, Nyugat, 1920/9–10.13 Erről tanúskodik például a következő levélrészlet, ami egy Gellért Oszkárnak 1924-ben küldött levélből való: „Nagyon kérlek, hogy Osvát Ernőnek add át legbarátibb üdvözletemet, s biztosítsd arról, hogy ha nem is tudok egyelőre írásaimban ennek kifejezést adni, de éppen olyan szorosan és teljes függésben vallom magam hozzátartozójának mint akkor, amikor első ízben adtam kéziratot neki.” Uő. Levelek (1907–1931), s. a. r., Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda, Bukarest, Kriterion, 1982, 54.14 Az Új Magyar Szemle 1920–1921-ben jelent meg.15 Uő., A költő átutazik, Új Magyar Szemle, 1920/3. kötet, 1. sz., 77– 92.; Uő., Megindult fa, Aurora, 1923/4, 274–277.16 Uő., Százhúsz lépcső, Napkelet, 1921/20, 1175–1180.17 Uő., A Demel cukrászdában, Pásztortűz/9, 197–199.18 Uő., Egy álombanjáró följegyzései = Az Erdélyi Helikon antológiája, Cluj–Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1927. II. kötet, 59–70.19 A Fekete kolostor az első világháború alatti internáltságának emlékirata, a Felleg a város felett című regény elkészült fejezetei a háború előtti évben játszódnak, a mű kéziratban olvasható első változata elvezeti a főhőst a háborús időkig.20 Uő., A tárogatós ember = Uő., i. m., 210–215.21 Uo., 221–223.22 Ezek: Kedves, nézzük meg a rózsát és A Demel cukrászdában című írások.