Nem véglegesen

1.

Visszakapcsolom a telefonomat, közben kettesbe és hármasba kapcsolok. Nem fogadott hívások, üzenetek, két ismeretlen szám.

Vajon lehet iratkozni a kirándulásra, egy érdes női hang, visszahívom, Pacurar Amália. A férje után. Hallott a kirándulásainkról. És olvassa, idén Nagybánya és környéke. Lehet még?

Valamit elnézhetett. Tavaly volt Nagybánya.

A négynapos kirándulásra gondol, lehet még?

Tavaly volt.

Ő is művész, ezért jönne. A nagybányai festőiskoláért. Nincs már abban a korban, hogy egyedül ilyen messzire. Nagybányára. Azt is mondták, jó társaság. A többi programpontról is érdeklődne, ahogy értette, Nagyszalonta a Csonkatoronnyal, Nagyvárad, a felújított sétálóutca, képzeljem, a kilencvenes évek óta nem is volt Váradon. Hallotta, mennyit változott. És Nagykároly, a kastély, az is nagyon, Kaplony, a ferences templom, Nagymajtény, Koltó, ide Szendrey Júliáért. És a Kölcsey-emlékház. Szatmár, Máramarossziget. A börtön. A szaploncai vidám temető, egyszóval minden érdekli.

De őt, ahogy mondta, őt a nagybányai festőiskola. Megnézte interneten. Az a sok szép domb, épület. Az a levegő.

Beazonosítom a hangot, a vénkisasszony volt, a főutca utolsó házából, aki a piros fáit idén kékre festette, és a kapuban áll.

Furcsa volt a tavalyi kirándulás. A szaploncai vidám temető, a sírköveken a rengeteg túlról beszélés, Neked Griga megbocsátok, Bár a késed belémvágtad, Mikor leszúrtál részegen, De eltemettél tisztesen. Micsoda egy bolond falu. És Nagykároly, Várad, a máramarosszigeti börtön.

De leginkább a nagybányai református iroda.

A kirándulás második napján felléptem a busz lépcsőjére, és azzal indítottam, látják, milyen szépen indul ez a mai nap, már most, kora délelőtt, a nagybányai festőiskola. De még előtte ez a grandiózus, ráadásul református templom, és micsoda napsütés. És itt bezzeg járnak templomba, ez szinte Erdély. Most a gyönyörű templomba, onnan az irodába, teázás a presbiterekkel, és vissza a buszhoz. És már egyenest a múzeum. A Nagybányai Szépművészeti. Templom, múzeum, Sződemeter.

Belebújtam a Ziffer-Önarcképbe.

Mikor indulunk tovább, kérdezték a kirándulók, mindannyian gyülekezeti tagok, „híveim”, úgyszólván, két óra, mondtam mindenkinek.

Visszabújtam az Önarcképbe.

Régóta készülődtem, ha végre előtte állhatok, a festménybe belefestett kék ablakkeret előtt, Ziffer határvonalainál, megtanulni a különbségeket, mondtam otthon, elkapni az egyik dolog végét és megkülönböztetni a következőtől, és érzékelni a valamiket, valaminek a végét és a következő valaminek az elejét, zöld zakó és kéz, kéz és ecset, ecset és levegő. Soha nem érintkeznek.

Egy szószóló érkezett, a busznál várnak régóta. De még egy egész óra múzeum, mondtam. Előtte libasorban leszálltunk a buszról, negyvennégyen bezsúfolódtunk a nagybányai parókiára, és rögvest az énekbe csaptunk volna, a háziakat rendszerint énekkel köszöntjük, én már szinte beintettem.

És előállt a két presbiter.

Vajon mi tudjuk, hol vagyunk. Hogy mi történt ebben az irodában. Bámultuk őket, negyvennégyen. Az öreg lelkészünkre gondolunk, mondták. Az Áldjon meg téged, áldjon az Urat énekeltük volna, sokan köszörülték a torkukat. Ráadásul a nagybányaiak orgonajátékot is beszerveztek, csak értünk.

Az egyik presbiter kinyitotta az iroda két ablakszemét, fogta az ablakkilincset, na erre akasztották fel az idős lelkészt, mondta. A szekusok a fekete Volgával érkeztek, és úgy, ahogy volt, öltönyben, fehér zsebkendővel, nekinyomták a parókiának. Utána felakasztották a saját ablakára, de a lába érte a földet és a száját eltátotta, mondták a hívek, mondta a presbiter, reggelre csodálkozásba meredt az ábrázata, üveges szemekkel bámulta a harangozót, a várost, ami elé került.

Képzelhetjük, milyen évtizedek következtek. Itt, kérem, a hatvanas-hetvenes évekre darabokra szakadt az eklézsia. A másik férfi kijavította, az eklézsia földi teste.

Ha most szervezném, megfordítanám, múzeum és templom. Mert az idős lelkész esete mindenkit felkavart, gyalogoltunk a múzeum felé, gyalogoltunk, senki nem beszélt.

Én a múzeumban, végig a Ziffer előtt. Ketten a bal oldalamra álltak, de jobbra is, és mögém egyre többen, nézték, mit nézek. Mindenki visszaszállingózott. Ez az ablak, mondta végül egyikük. Ez a kék ablakkeret. Lila, mondta a szomszédja. Mint a református irodában. Hajszálra. Sokan bekapcsolódtak. Szép festmény. A templomot festette. Nem, nem a templomot. Mindenki beszélt. Mint egy fénykép. A templomot csak belefestette. Miért önmagát festi valaki. Szép ember. Olyan igazi. Látszik, hogy igazi. Persze hogy igazi. Ha egyszer önarckép. Igaz ember, ezt akarta. Aha. Vajon ismerték egymást. Mindenki értette, az öreg lelkész és a festő. De ha itt lakott ez a festő. Akár szomszédok lehettek. Ha itt festette le önmagát. A festő és a lelkész. Barátok lehettek. Mert egy művész és egy lelkész. Téli kép. Miért ölték meg. Mindenki értette, kire gondol. És az ablak mégis nyitva. Sétálhatott, ezen a téren. Mondjuk délutánonként. Amikor a festő festett. És a lelkész arra sétált. Beköszönhetett. A festő letette a palettáját, az ecsetet, és kezet is fogtak. Csak úgy, az ablakon keresztül. Ugye van feltámadás. És az öreg lelkész elköszönt. Mert ha nincs feltámadás. A festő folytatta a képet. Mert ha nincs.

A buszban megrázták a vállamat, mondanám újból a programot. Mikrofonba. Kínlódjfalva következik. És Sződemeter felé haladunk, de előtte Tasnád. Üres mező mellett vágtattunk, kitágult a mező, és tógába öltözött emberek kóvályogtak mindenfelé. Kik ezek. Hol vagyunk. Mintha egy festmény.

Felvettük a kollégámat, a máramarosi lelkészt, a mező előtt várt ránk. Bemutattam, az én segítőkész kollégám, ezentúl őt kérdezzék, kérdezték is, kik ezek a tógások, mintha buddhisták volnának, nem értik, kik ezek, a kollégám csak nevetgélt, méghogy buddhisták. A busz még közelebb került a mezőhöz, és a buddhisták hirtelen fürdővendégekké váltak, sétáltak céltalanul a keresztbe kötött fürdőlepedőkben. Még közelebbről rómaiaknak tűntek. Tasnád híres fürdő, mondta a kollégám.

Én az öreg lelkésznél maradtam, ahogy lóg a saját ablakkilincsén, valamikor az ötvenes évek derekán, és a lába éri a földet, szorítja a zsebkendőjét és csodálkozik. Csípőtől felfelé a fekete Volga összeropogtathatta. Meg se kottyanhatott a fekete dögnek. Egy évvel a nyugdíjazása előtt. A harangozó mindenkinek előadta, mondta a két presbiter is, egy év lett volna. A harangozó kora reggel megérkezett a parókiára, letérdelt a lelkész frissen borotvált arcához, és hallgatózott, mígnem kimondta, kaputt a tiszteletesnek. Vége az eklézsiának.

Kínlódjfalva, magyarázta a kollégám, ha szó szerint fordítjuk, Satul de necaz. De hiába haladt szépen a busz, és a kollégám is Sződemeter felé fonta a szavait, a híveimet a fürdő érdekelte. A víz összetétele, az árak, szulfáttartalom, vas, reuma, röpködtek a szakszavak a buszban, mire megszólaltam, de kedves testvérek, most Satul de necaz. Kínlódjfalva. Ebben a pillanatban kerültünk legközelebb a fürdővendéges mezőhöz, immár a színes törülközős emberek arcát is láttuk, a hívek kattintgattak, mert mégiscsak, október végén egy szál fürdőlepedőben. Ráadásul reformáció napján, mondta a kollégám, és ennél a mondatnál befutottunk Satul de necazba.

Az embereket kitelepítették innen, de az is lehet, hogy maguktól mentek. Nem mondhat semmi biztosat. Kínlódjfalva nem falu. És vajon innen ez a név, kérdeztem, a kitelepítésből. A kolléga nem tudta. Régebbi lehet. Felébredt mögöttem Józsibácsi, nem hallott még Kínlódjfalváról, mondta, Satu de necaz, magyarázták a többiek.

Kínlódjfalva egyetlen háza és kerítése előtt megálltunk. A leszállás után a kollégám türelmesen magyarázott. A falut kitelepítették. Ahogy Bözödújfalut. Erre már bólogattunk, ahol az a hatalmas vízgyűjtó tó, és három templomtorony a vízben. Az egyik férfi halászott is Bözödújfalun. Mutatta, ekkorákat fogott, körülbelül az unitárius és a katolikus tornyok között, ó, mondtuk.

A házból kijött egy néni, a hátán cipelte a férjét, végül letette a földre és kifújta magát. Néztek minket. A néni hátracsúsztatott kendőt viselt, a feje közepéig nem volt haj, románul magyarázta, ők maradtak a faluban. És üzlet, kérdeztük. Ők románok, mondták. Tizenkettes a házszámuk. Gyermekkorukban ötven ház volt. De az övék mindig is tizenkettes.

Józsibácsi kivette az összes pénzét a bukszájából, nincs itt bolt, mondta a néni, esetleg valahol gyermekük, és gáz, áram, valami ezekből, kérdeztük. A hívek visszaszálltak a buszba, és hozták az uzsonnájukat, almát, szendvicseket. A néni köténye megtelt almával, a szendvicseket a bácsi gyűjtötte.

Józsibácsi estig a bukszáját szorongatta. Maga hallott Kínlódfalváról, kérdezte. Előrehajolt a buszban, kidugta a fejét a két ülés között, maga hallott a tizenkettes számról.

2.

Józsibácsi érkezik, a temetés holnap kettőkor.

A halottnak kiégett a szíve.

Egynyelvű temetést akarnak. Románt. Józsibácsi szépen megmondta nekik, ha így áll a dolog, hívják az ortodox papot, de ők nem, ők a popicát akarják. A halott özvegye református, miért ne lehetne református temetés. Lehetni éppenséggel lehet, mondta Józsibácsi, de beszéljenek a lelkésznővel. Ilyen gondnoka senkinek sincs. Ezenkívül úgy gondolkozzanak, nálunk két részből áll, a kápolnánál és a sírnál. És a sírnál csak magyarul. Nincs román Hiszekegy. Jöjjenek a parókiára és beszéljék meg. Azt is mondta, a mi liturgiánk magyar, és a lelkésznőnk nem itt nőtt fel. Akcentusa van. Eleve áldozatot hoz, ha románul is.

A családtagok elismételték, vajon nem lehetne csak románul. Mert románul mindenki ért. Mire Józsibácsi újból, hogy ekkor hívják az ortodox papot, mire egy órán belül visszahívták, jó, lehet két nyelven. És feltétlenül jöjjön a kórus. A kórus jön, de csak magyarul, mondta Józsibácsi. Az énekeink magyarok. Mint a Hiszekegy. Körülbelül hat férfi lesz, és azok a szép református énekek. Tudják, voltak református temetésen. Azért is kérik a kórust. Tetszett nekik, ahogy a popicá megadja a hangot, és énekelnek. És a református egyszerűség, hogy nincs a sok hókuszpókusz.

Hozhatnak gyertyát, kérdezték. Mire Józsibácsi, nem, most mondták, az egyszerűség.

De mióta neveznek engem popicának.

Ha őt kérdezem, Józsibácsit, ezt szeretetből.

Persze megmondhatja nekik, ha engem zavar, ő gondnokként kikérheti, doamna preoteasa și gata.

Talán Józsibácsiért kerülhettem erre a szórványvidékre. Most végre elmondom, én magáért kerülhettem ide. Költözéskor kiszálltam a teherautóból, cipelték a hívek a sok holmit, és megérkezett maga, az Úr küldte magát, mondta, Bözsike néni a kisebb és nagyobb dobozok között szaladgált, életem párja, bemutatta nekem, az én drágám, Bözsike. És maga csak ne sírdogáljon, mondta, mert itt vagyunk mi magának. És az Örökkévaló, kérdeztem, hagyja, most érje be velünk. Néztem a többieket, a teherautótól a parókiáig tartó libasort, kézről kézre adogatták a könyves és edényes dobozokat. Mindenesetre jó messze kerültem, ismételgették, szívesen jöttem hozzájuk, kérdezték.

Másnap megtartottuk az első presbiteri gyűlést a tizenkét nagydarab férfival. Szeretnék egy telefonszámlistát és valami eligazítást, kértem őket, bolt, temető, bank.

3.

A kóruspróbán teljes a jelenlét, és viszonylag pontosan kezdünk.

Egyedül Sándor bá. Két raffiazsákját teszi-veszi, a szokásos, az ötliteres palackjai. És székeket tologat. Mi kezdjük, Sándor apostol, mondják a többiek.

A többi kilenc alig bírja az énekszünetig, ráállnak, miért Lidl-es zacskót húzol a lábadra. Sándor bá. Ha mindig a Kauflandban vásárolsz. Mióta Sándor apostolt elütötte egy kék tír, hiába biciklizett szabályosan, és hiába nem fogyasztott alkoholt, ha a kék raffiazsákok kifelé dagadtak a biciklijén, mióta megtörtént, a kórustagok mindig előhozakodnak, miért Lidl-zacskót húzol a lábadra. A balesetkor a rendőr is felháborodott, magának bolondokházában a helye, egy ekkora forgalomban, egy ekkora nagyváros mellett ilyen dagadt zsákokkal. Sándor apostol nem hajlandó más boltba menni, délután négytől hétig csak gyönyörködik a kauflandos választékban, felköti két oldalra az ötliteres palackjait, és tekeri. De ki iszik meg tíz liter vizet, kérdezik a többiek, és nem szabadna a bal lábát erőltetni. És újból, hogy miért Lidl-es zacskót.

Sándor apostol kihasználja a szünetet, átmegy a szomszéd boltocskába kávéért. Jövő csütörtökön tőlem kér kávét, mondja, mire ledorongolják, este negyed nyolckor kávét.

Mégsem teljes a létszám, van egy hiányzónk, mondom a kórustagoknak. Sándor apostol fellebbez, ne karácsonyiakat próbáljunk. Hol van még a karácsony, kereken hat hét és három nap. A számok és a nevek a mániája. A Bibliában női nevekre bukik, Sára, egy Mózes tizenegy, sorolja, önmagába forduló konkordancia szegény Sándor bá, egy Mózes tizenegy, és Bírák öt, azaz Debóra.

Ketten közülünk Sándor bának hívják, kilencen Sándor apostolnak. Adventit tanuljunk, vágja ki, kuncog, és újból engem fürkész. Ne énekeljünk kánont. Nem vagyunk művészek.

Vége a szünetnek és újrakezdjük, Karácsony ünnepén, kegyes keresztyének, és ör-vehen-dehe-zőhö-lélek, nyolcra begyakoroljuk a vasárnapi énekeket és ezt a kánont. Jól haladunk. Maga a mi gyönyörű tanárnőnk, mondja Sándor bá.

Hiába végzünk, Sándor bá nem moccan, szerencsére ketten figyelik, egyikük finoman int is, biztonságban vagyok, és mozdulj már, Sándor apostol, és ugye szeretnéd elérni a meccset.

Múlt héten felhívott Józsibácsi. Mondjam meg nyíltan, ha szeretném, hogy távol tartsák.

Végre elindul, Józsibácsi és Károly középre veszik, menjünk, itt az este, elindulnak a biciklik felé, egy kapunyitással, mondja Károly, mire Sándorbá visszafordul, ugye emlékszem, ahogy az Úrjézus legyőzte a Sátánt. Pedig a Sátán a csillagos éggel és száznegyvennégyezer dologgal próbálkozott. De magát megbotlasztja. Ki botlaszt meg engem. És Sándor apostol diadalmasan, a Sátán, a Sátán.

Vasárnaponként tíz előtt tíz perccel a parókia előtt várakozik, én palástban és fekete tűsarkúban egyensúlyozom a templom felé, és mindig hirtelen bukkan elő. A sarki bolt mögül kilép, és ugyanaz, magát elbotlassza a Sátán.

Józsibácsi kórus után felhív, szólnunk kellene a családnak. Már a román szomszédok is, ki az a nagydarab ember, minden vasárnap fut és a popicát üldözi, szakállas és a lábán Lidl-es zacskó, sánta, és tolja a biciklijét.

Pontosan így van, mondom Józsi­bácsi­nak.

‍