.svg)
A 29. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár harmadik napjának egyik kiemelt programja Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című, idén megjelent kötetének bemutatója volt. A szerzővel Mărcuțiu-Rácz Dóra beszélgetett a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház emeletén.
Színház, örökbefogadás és egy harmadik, a könyv megjelenése előtt ki nem mondott hívószó: holokauszt. Miért éppen most kerültek terítékre ezek a témák? Teszi fel az első kérdést Mărcuțiu-Rácz Dóra, belecsapva mindennek a közepébe. Tompa Andrea fontosnak tartja kiemelni, hogy a holokausztot témaként szándékosan nem említette korábbi beszélgetések alkalmával, hogy ne címkézze fel a könyvet s hogy az maga mozgósítsa a témához kapcsolódó asszociációkat. A regény másik két kulcsmotívuma eddig szintén érintőlegesen kapcsolódott a korábbi művekhez: a színházról nem izgalmas írni oyan valakinek, akinek ez mintegy a zsebében van, most mégis az lett a kérdés, hogy hogyan lehet ehhez a művészeti ághoz egzisztenciálisan viszonyulni, megkeresni a dobogó szívét. Az örökbefogadás pedig szintén olyan, amiről sokat mesél saját (szintén örökbefogadott) gyermekének, de nem ír(t): csak később találta meg, hogy ez az a kiindulópont, ahonnan el szeretné mesélni ezt a történetet, mert csak itt, ebben a könyvben volt helye mindkét témának.
Dóra következő, az elmondottakra reflektáló kérdése továbbra is a színház körül tapogatózik: kell-e várnia a művészetnek, ha igen, mennyit, esetleg azonnal lehet-e reagálni a kollektív traumákra? Tompa Andrea szerint a színház az a médium, amin keresztül nagyon gyorsan, szinte azonnal lehet válaszolni a társadalmi kataklizmákra, mivel megvannak hozzá az eszközei: a nyersesség mellett a dokumentarista jelleg lehetősége is. Mindazonáltal ahhoz, hogy a holokausztról beszélni tudjon a valódi műalkotás igényével, több, mint két évtizednek kellett eltelnie – egy nemzedékváltásnyi időnek, s kezdetben még ekkor sem tudnak a kritikusok hogyan viszonyulni hozzá. Dóra ezután szintén a regény karaktereiből kiindulva kérdez, a figyelmet ezúttal a kutatómunkára, annak megterhelő voltára irányítja. Az írónő kifejti, hogy a tág, több műfajú és különböző nyelvű anyag valóban szörnyű (például megvilágítja a sajtó gettóval kapcsolatos ferdítéseit, azt, hogy a szavak valóban ölni tudnak), de nem is annyira az áldozatok (akikhez az olvasót automatikus szeretetkapcsolat fűzi) visszaemlékezései, sokkal inkább az elkövetőkéi a kegyetlenek és leterhelők: hiszen ezek a megszólalók felébreszthetetlenek, kimozdíthatatlanok a saját álláspontjukból. Éppen ezért emeli ki Dóra a bábaaszony-per leírást, amelyre Tompa Andrea azonnal reflektál: bár a háborús bűnöket többségében férfiakhoz kötjük, a bűnnek és gonoszságnak nincsen neme, ezért fontos, hogy a nőket is minden szerepben képes legyen láttatni a regény. Minden nehézség és hallgatás ellenére azonban mégis ezt a regényt volt a legkönnyebb megírni, egészíti ki előző válaszát a szerző: elmondása szerint nemcsak a rutin és az eddig elsajátított technikák miatt, de folyamatos megkönnyebbülés is vitte előre, hogy lerakhassa a sokat cipelt hátizsákot.
Arra a Dóra által felvetett kérdésre, hogy vajon ő is Visky-féle „boldog regényt” (hiszen a minden síkon feltűnő diszfunkcionalitás mellett mégis középpontba kerül egy szeretetre épülő, összetartó család képe) akart-e írni, Tompa Andrea azt válaszolja, hogy őt az érdekelte különösen, hogy mi az, ami képes megtartani egy annyira komoly puttonnyal és háttérrel rendelkező kisbabát, mint a regény főhőse. A válasz pedig egyszerűen a szeretetháló, melyet mégis úgy kell érzékeltetni a szövegben, hogy az ne legyen szájbarágós, helyette a napi szintű odafordulás és befogadás, rábízás-gesztus, illetve a színház kapcsolódási lehetőségei domborodjanak ki. Ezért is lesz kulcsfigura Oidipusz, aki egyszerre az antik világ legnagyobb örökbefogadás-történetének főhőse, de mintázatot is nyújt, példát a művet záró önismeretre, ezáltal lehetővé téve, hogy a holokausztot más nagy és nehéz sorsokkal is párhuzamba lehessen állítani. Az utolsó kérdések már a jövőre, az alkotási folyamatokra vonatkoznak: az írásban nem lehet annyira szüneteket tartani, és talán nem is kell – Andrea szeret írni, s az ettől való félelem az alkotás megkezdéséig tart.
Az idő szűkösségére való tekintettel Dóra kinyitja a kört a közönség felé, akik közül többen is bátran kérdeznek: a témákra vonatkozóan a meghívott írónő kifejti, ő nem annyira svédasztalszerűen választ, inkább érkeznek a tematikák, végül a jelen idő szorítása, a belső vágy lesz az, ami írásra készteti. A következő megszólaló egy, a regényben megjelenítetthez hasonló kolozsvári történetet emel ki, melyről kiderül, az írónő is ismeri, de csak a kötet publikációja után jött az szembe vele. Az erdélyi színterekre vonatkozó kérdésfelvetésre reagálva Tompa Andrea elmondja, hogy ez a történet nem annyira Erdély-specifikus, sokkal univerzálisabb a korábbi szövegekhez képest, mégis fontos, hogy az erdélyi holokausztról szóljon, mely kevésbé feldolgozott, s mely feldolgozás ugyanúgy feladata a más hanggal és eszköztárral rendelkező irodalomnak, mint a történetírásnak.
