.svg)
A repülő kora délután érkezett, de már sötét volt. Fel voltam készülve, hogy hosszasan bolyongok majd, mire kijutok az épületből, mégsem a táblákat követtem, hanem egy fiatal párt, akik helyieknek tűntek. Próbáltam ugyan megtanulni néhány szót a nyelvükön, de most csak a rengeteg dupla magánhangzót és mássalhangzót, a szaggatott ritmust ismertem fel. A színes kötött sapkák is ismerősek voltak, valószínűleg kézműves termékeiket népszerűsítő videókból. A fülvédő részről lógó hosszú madzagok csalogatóan lebegtek a huzatban.
A tört angolsággal zajló levelezés alapján nem voltam biztos benne, hogy mindent jól értettem, de elvileg egy Janika nevű középkorú férfit kellett keresnem a kijáratnál. Fölöslegesen aggódtam, ez volt a legkisebb fővárosi reptér, ahol valaha jártam, alig nagyobb egy buszpályaudvarnál. Öt percbe sem telt, amíg kijutottam az épületből. Még mielőtt kiléptem volna a fotocellás ajtón, feltűnt a tanácstalanul nézelődő férfi, aki ugyanolyan sapkát viselt, mint a fiatalok, akiket landolás óta követtem. Mégsem mertem egyenesen odamenni hozzá, inkább megálltam a bejárattól pár méterre, és rágyújtottam. Tanácstalan nézelődést imitáltam, hogy ő ismerjen fel előbb. El is indult felém, és rágyújtott. Pont olyan távolságra torpant meg, hogy nem tudtam eldönteni, hogy odaállt mellém, vagy csak véletlenül került a közelembe. Ritkábban szívtam bele a cigarettámba, hogy egyszerre kelljen elnyomnunk a csikket. Akkor vettem észre, hogy köd van. A velem szemben szétterülő kásás, narancssárga fényben még képzeletbeli pontot is nehéz lett volna találni, ahol megpihenhetett volna a tekintetem. A férfi éppen a megfelelő pillanatban felém nyújtott egy kis fémtégelyt. Hirtelen nem jutott eszembe, hol láttam már ilyet, beletelt egy-két másodpercbe, amíg rájöttem, hogy egy hordozható hamutartót tart a kezében. Túl óvatosan nyomtam szét a parazsat, így a szokásosnál hosszabb ideig tartott. Messziről olyan lehetett, mintha módszeresen lyukat égetnék a férfi tenyerébe. Amikor végre befejeztem, olyan mozdulattal csúsztatta a zsebébe az ezüstszínű korongot, mint nagyapám a zsebóráját, amikor úri szabónak nevezte magát, mielőtt kocsmázni indult.
„Janika vagyok. Üdvözlöm országunkban” – mondta a férfi, és kezet nyújtott. Épp csak egy pillanatra érintettem meg vékony ujjait, pedig sosem kedveltem azokat, akik így fognak kezet, mintha üzenetet vagy tiltott holmit csúsztatnának az ember tenyerébe, de félúton meggondolnák magukat.
*
Csendben ültünk a kocsiban. Az elmosódó fényeket néztem az út jobb oldalán. Ahol a köd foszladozni kezdett, ablaktalan fémtömbök tűntek fel időnként. Az út bal oldalát csak úgy láthattam, ha tekintetem súrolta Janika kontúrjait, ezért csak néhány másodpercig néztem abba az irányba. Ott már nem voltak lámpák, csak az út szélét jelző csík világított a sötétben. Janika jobbra mutatott, és azt mondta, „gyárak”, majd kézfejével végigsimított a bal oldali ablaküvegen, és azt mondta, „tenger”. A GPS szerint még 1 óra és 51 perc volt hátra a szállásomig.
Hirtelen hullani kezdett a hó. Előbb nagy vattacukorfoszlányok landoltak a szélvédőn, aztán vattapamacsok. Ahogy kisebbek lettek a pelyhek, egyre szédítőbben kavarogtak. Így ábrázolják a filmekben, ha fénysebességre kapcsol egy űrhajó. A GPS szerint most már 3 óra és 18 perc volt hátra a célig. Örültem, hogy nem korábban jöttem, amikor még voltak terveim. Most hátradőlve vártam, mikor landolunk egy másik bolygón.
*
Nem tudom, mennyi ideig aludtam. Arra ébredtem, hogy súly nehezedik a vállamra. Janika azt mondta, időben érkeztünk, Airi néni még ébren van, bemutat neki. Arról volt szó, hogy egyedül leszek az alkotóházban, de még mielőtt számonkérhettem volna, Janika elmagyarázta, hogy a földszinti rész, a nemrég elhunyt neves költő lakása teljes egészében a rendelkezésemre áll, viszont az emeleten Airi néni lakik. Természetesen látni szeretné, ki az első, akit a fia helyére költöztet az írószövetség. De ne aggódjak, nem fog zavarni. Nagyon visszahúzódó természetű, és egyáltalán nem beszél angolul.
Egy tüdőszínűre festett egyemeletes kockaház előtt álltunk meg. Csúszkálva követtem Janikát a bokáig érő hóban. A kertkapu nyitva volt, rücskös betonlépcső vezetett az emeletre. Otthon is sok ilyen házat látni, amiben már évtizedek óta laknak, de sosem fogják már befejezni.
Airi néni azonnal ajtót nyitott, amint megálltunk a küszöb előtt. Kidugta fejét az ajtórésen, mondott valamit Janikának. Szavai úgy pattogtak a fogai között, mint a robbanócukorka. Alaposan végigmért, majd becsukta az ajtót. Menyétarca van, gondoltam magamban, bár valójában nem is tudom, milyen is egy menyét.
Janika sokáig kereste a megfelelő kulcsot, mielőtt végre bejutottunk a halott költő lakásába. Nagyon hideg volt. Végigtapogattam a fűtőtesteket, éppen csak langyosak voltak, pedig kint -7 fok volt az AccuWeather szerint. Automatikusan fel akartam tekerni a hőszabályzót, de kiderült, hogy maximumon van. Janika elmagyarázta, hogy a pincében lévő gázkazán biztosítja a fűtést, elvileg lehetséges magasabb hőfokra állítani, de sajnos Airi néni nem bírja elviselni, ha 18 foknál melegebb van. Ha lettek volna még terveim, felháborodva követeltem volna a számomra is megfelelő szobahőmérsékletet, de most nem szóltam semmit, csak tanácstalanul néztem Janikára. Mire ő gyorsan elköszönt, és már ott sem volt.
*
Másnap korán elindultam felfedezni a várost. Azt gondoltam, hogy mozgás közben mégiscsak kevésbé fázik az ember, még akkor is, ha kint már egy méter magasra nőttek a hóbuckák, és -9 fok van.
Sosem jártam még Északon, mégis sok minden ismerős volt. Fenyők és nyírfák álltak minden udvaron, a színes faházak frontját kacskaringós faragások díszítették. A csapadék függőleges rovátkákat vájt a puha falakba, mintha itt a romlás minden pillanatát gondosan meg akarnák őrizni. (Mint később kiderült, a szegényebbek által lakott „Levesvárosban” jártam, ahol minden utca valamilyen zöldségféléről van elnevezve.) Az ázott fűrészpor és a fatüzelésű kályhák szaga pontosan olyan volt, mint amikor nagyapám kirándulni vitt, ha éppen nem nevezte magát úri szabónak. Minden alkalommal eltévedtünk, és valamilyen különös helyen éjszakáztunk: zsúfolt menedékházban, ahol az egymás mellé tolt priccseken egy egész hegymászócsapatnak kellett összébb húzódnia miattunk, drótkötélpálya alatt burjánzó málnavész közepén, vagy éppen kényelmes, de nedves mohaágyon.
Hosszasan álldogáltam egy roskatag, bedeszkázott ablakú házikó előtt, amit festettek már sárgára, zöldre és kékre is, de most úgy fel volt hólyagosodva, mintha gyógyíthatatlan bőrbetegségben szenvedne. Az eredetileg zsindelyes tetőről lepedőnyi kátránypapírcsíkok lógtak, különösen a csipkés szélűvé mállott kémény körül. A vakolatrétegek mellett nagy foltokban piroslott a porladozó tégla. Nagyon sok fotót készítettem, de egyikkel sem voltam elégedett. Pontosan negyvenkilencszer fényképeztem le a hiányzó kilincset, jobban mondva a lyukat, ami a helyén maradt. Ezzel a kilincstelen ajtóval s a közepéről lelógó lakattal olyan volt ez az épület, mint egy persely.
Hiába volt GPS a telefonomon, hiába tudtam, hogy egy olyan országban, ami híres a fejlett technológiájáról, és legmagasabb pontja legfeljebb 300 méter lehet, térerőproblémáim sem lehetnek, hirtelen elfogott a félelem, hogy eltévedtem. Egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt, bár nem értettem, ha már nincsenek terveim, miért olyan nagy baj, ha nem tudom, hol is vagyok éppen. Szerencsére akkor értem ki egy térre, ami turistáknak szóló weboldalak alapján is ismerős volt, de mintha egy egészen más városban lett volna.
Végigmentem a csupa üveg és beton csarnokon, ahol rengeteg zsinegre fűzött szárított gombát és nagy műanyag bödönökben tárolt piros áfonyát árultak. Később tudtam meg, hogy ezt az áfonyafajtát elég vízzel felönteni és hűvös helyen tartani, ugyanis olyan anyagokat tartalmaz, amivel önmagát tartósítja. Ugyanilyet szedtünk nagyapámmal, amikor a mohosban tévedtünk el.
A piaccal szemben egy disznó életnagyságú bronzszobra állt betontalapzaton. A kedves arckifejezésű, kajla fülű állat egyik oldalát számokkal megjelölt részekre osztották fel. A talapzaton pedig minden szám mellett egy-egy szó szerepelt. Egészen biztos, hogy sosem láttam még ilyet, de elég hamar rájöttem, hogy ez azt a célt szolgálja, hogy az embereknek ne okozzon nehézséget a megfelelő megnevezés használata, amikor disznóhúst vásárolnának: comb, lapocka, karaj, fejhús, ilyesmik lehettek odaírva. Ha lelkiismeretesebb turista lettem volna, akár kilenc szót is megtanulhattam volna egy csapásra.
*
Két órát kellett vonatozni, hogy a fővárosba visszatérve végre láthassam a tengert. Kinéztem a térképen a legrövidebb utat, ami a pályaudvarról a partra vezetett. Miután végigmentem egy forgalmasabb úton, egy régi ipari zónába érkeztem: piros téglás épületek, magas kéményekkel, amiket rozsdás vascsövek bonyolult hálózata tartott össze. Meglepett, hogy mégis vadonatúj galériák, szórakozóhelyek, vegán éttermek fészkelték be magukat a süllyedő falak közé. A repedéseket kreatívan belekomponálták a graffitikbe, amiket nem holmi suhancok, hanem felkért művészek készítettek, hogy egységesen jellegtelen legyen az összkép.
Már fél órája gyalogoltam, de még nyoma sem volt a tengernek. Hiába vettem gyakran mély levegőt, a szagát sem lehetett érezni. Egyszer csak egy kerítés állta el az utamat, mögötte konténerhegyek, és egy kicsit távolabb mintha hajókat is láttam volna, de nem voltam benne biztos, mert azok is egymásra tornyozott konténerekre hasonlítottak. A GPS szerint légvonalban már alig kétszáz méter választott el a víztől, de előbb még az egész kikötőt meg kellett kerülnöm.
Pár lépés után úgy éreztem, mintha olvasztott szurok folyt volna ki a bordáim közül. Ez emlékeztetett valamire, de ezúttal sokáig nem jöttem rá, hogy mi az. Ott követtem el a hibát, hogy valós élmények között keresgéltem.
A széles betonlépcső váratlanul bukkant fel, olyannak tűnt, mintha a világ legnagyobb kommunista szobrához vezetett volna valamikor. Elindultam a kicsorbult fokokon. A törmelék alól helyenként kilátszott a rozsdás vasszerkezet. Amikor felértem a lépcsősor tetejére, még mindig nem láttam a tengert. Széles, kandeláberekkel szegélyezett sétány következett, amit kilazult betonlapok borítottak. Klaffogtak a lábam alatt. Aztán egy újabb lépcsősor következett, ami egy ugyanolyan túlméretezett sétányban folytatódott. Akkor jöttem rá, hogy sokszor álmodtam már ezt. Sosem érek el a partra. Addig fog folytatódni a romos építmény, amíg fel nem ébredek, és ez olyan érzés, mintha szurok szivárogna a bordáim közül.
Amikor már majdnem visszafordultam, hirtelen mégis ott volt a tenger. De se hullámok, se tengerszag, csak egy zsíros alumíniumlemez borított be mindent egészen a láthatárig. Sokáig álldogáltam még ott. Latolgattam, hány méterre lehetek a víz szintjétől, de arra jutottam, hogy nem vagyok elég magasan ahhoz, hogy biztosra menjek. Csináltam néhány fényképet, amiken nem látszik, hol ér véget a beton és kezdődik el a tenger, és egyet arról, ahogy egy fekete pálcikaember lefényképez egy másikat betonnal vagy tengerrel a háttérben.
Akkor indultam el visszafelé, amikor már teljesen besötétedett. Az állomásra siettem, pedig a GPS szerint csupán 300 méter távolságra voltam Európa egyik legszebb középkori városközpontjától, ahol már be is üzemelték a karácsonyi díszkivilágítást.
