Monostori út 15

Kolozsvár szovjet megszállásának hátterében

1944. október 11-én késő este a Monostori út 15. szám alatti ház lakóit és vendégeit meggyilkolják. Az egyetlen szemtanú a Purjesz-Óváry család halláskárosult szolgálólánya, ám őt senki sem próbálja meg kifaggatni arról, mi is történt. (a szerk.)

Üvegezett ajtó vezetett a folyosóról a szalonba. A konyhából hallotta a kiszűrődő hangokat. Számára ismeretlen nyelven beszéltek. Nevetés hangzott föl, aztán a kérdés, majd a gazdája emelt hangon mondott rá valamit, sehogy sem tudta volna tisztán kivenni, mi lehetett az, pedig abban a pillanatban elég közel állt az üvegezett ajtóhoz, ám agyában ekkor kigyulladt a veszélyt jelző lámpa, és nem gondolt másra, csak a menekülésre, hogy ki innen, amilyen gyorsan csak lehet. A szájára tapasztotta a kezét, mert talán még a mozdulatot is látni vélte, ahogy az egyik egyenruhás a fegyveréhez kap, és abban a pillanatban el is sütötte, de ekkor ő már a folyosó végén járt. Később is azt a folyton visszatérő pillanatot próbálja elfelejteni, amikor az ajtó üvegén keresztül torzítva meglátja az egyenruhás férfi arcát, és rögtön utána a kézmozdulatát. Egy villanás az egész, azzal egyszerre ő már szája elé kapja a kezét és sarkon is fordul. Ha kérdeznék, nem is tudná pontosan megmondani, hogy nézett ki az a férfi, még magát a jelenetet sem tudná felidézni, hogy mi volt az a jel, ami a felemelt hangban éreztette vele, hogy menekülnie kell, mert a lába magától vitte az ajtóig, és amit a szemével látott, az már szinte el sem jutott az agyáig.

A bokájába belehasító fájdalom egy másodperc-töredéknyi-­időre visszarántotta a valóságba, aztán már csak a menekülés maradt. Eggyé vált a futással, feloldódott benne a fájdalma, a félelme, a rettegése, minden észlelése, ha észlelt egyáltalán maga körül valamit. A bokája annyira fájt, hogy a többi, apróbb-nagyobb karcolás fel sem tűnt neki. Pedig egy szálka is beleállt az ujjába, az majd csak néhány nap elteltével gyűlik meg, akkor veszi észre, hogy bepirosodott körülötte a bőre, és a szálkával egy vonalban látszik az apró sárga csík, ahol begennyesedett. Ha később visszagondol erre a néhány percre, ami aközött telt el, hogy sarkon fordult ott a folyosón, majd bezörgetett Szilvássy Karoláék ablakán, egy-egy villanásban látja majd magát, ahogy szalad, és minden egyes mozdulatra belehasít a fájdalom, amint földet ér a bal lába, de igyekszik minél kisebb súllyal ránehezedni, és akkor nem is fáj olyan nagyon.

Mivel szemtől szemben nem látta őket, ez a kis mosogatólány hiteles személyleírást nehezen tudott volna adni Óváryék vacsoravendégeiről, arról a négy, orosz tiszti egyenruhát viselő férfiról, akikkel a házigazda Óváry Elemér kedélyesen eltársalgott, csakhogy abban a kritikus pillanatban történt valami, aminek a végkifejletét a mosogatólány már nem várta meg a mozdulat után, mellyel az a tiszt a fegyveréhez kapott.

Másnap kora hajnalban, amikor Szilvássy Karola Teleki Ádámmal és a menyasszonyával visszamegy a gyilkosság helyszínére, Óváryék ebédlőjében ott találják vérbe fagyva a teljes asztaltársaságot. Szilvássy Karola is tudott volna mesélni, nem akkor, amikor néhány óra múltán a szovjet katonai parancsnokságtól küldött főhadnaggyal és rendfokozat nélküli katonákkal együtt mosdatják a halottakat, mert akkor gondolkodni sem képes, csak gépies mozdulatokkal teszi, amit valaki belülről diktál neki, valamelyik asszonyőse az évszázados hagyomány szerint. Még akkor sem tud gondolkodni, amikor a házigazda házaspárral együtt már a többiek is ott fekszenek előtte kiterítve. A mosdatásnál, öltöztetésnél jelenlévők közül mindenki, talán még az egyszerű orosz katonák is tudják, akiket Teleki Ádám feszültségoldásképpen konyakkal kínál, hogy előző este a szovjet hadsereg négy orosz tisztje vendégeskedett itt, és ők végezték ki a teljes asztaltársaságot, hogy ne maradjon senki, aki később majd meg tudná mondani, hogy mi volt az a kérdés, amelyre nem érkezett válasz, vagy ha érkezett is, a kérdező nem találta kielégítőnek.

Hajdani főbérlőm, volt tanárom, későbbi jó barátom, Ion szerint közvetlenül a gyilkosság után még kideríthette volna a hatóság, hogy kik voltak a tettesek, de akkoriban nemigen volt tanácsos kutakodni ebben az ügyben. Később egy egész munkaközösség dolgozott rajta, nyolcvannégy gépelt oldalnyi anyagot fűztek le, aztán a munkaközösség vezetőjét letartóztatták, majd miután házkutatást tartottak nála, a családját is kilakoltatták, és az ötven-hatvan kötet könyvével, a teljes levelezésével meg a munkaközösség hat irattartójával együtt az Óváry-dossziét is elvitték, és mind a mai napig nem került elő. Ha időközben nem selejtezték ki, talán még ott lappang valamelyik levéltári doboz mélyén, és ha valaha is ráakad majd egy kutató, az csak a véletlen műve lesz, mert valószínűleg egész mást keres. Egy biztos, Óváryékat baráti és nem ellenséges szándék vezérelte, amikor vacsorára invitálták a városparancsnokot meg a három társát, és afelől sem lehet semmi kétség, hogy a meghívott vendégek maguk végeztek a házigazdák asztaltársaságával. Ha maguk a katonák nem is, de a parancsnokuk pontosan tudhatta, akiket másnap odarendeltek segédkezni a halottasházhoz a temetés előkészítésére.

A kis mosogatólánynak utána álmában jönnek elő a képek. Pattogós német beszédbe vegyül a gazdája jellegzetesen elnyújtott, kissé éneklő hanglejtésű válasza. Kurta nevetések szakítják meg. Az asztaltársaság nőtagjai közben nem beszélnek, figyelik a négy orosz tiszt száját, ahogy formálják a szavakat. Mint a lassított filmfelvételen. A sok mássalhangzó között leginkább csak a magánhangzókra vár a fülük. A kis mosogatólány megállás nélkül teszi a dolgát, álmában sem látja a katonák arcát, de ahogy áll a mosogatódézsa fölött, érzi a hátába fúródó tekintetüket, mintha mindvégig arra a pillanatra várna, melynek kimerevített álomképében az őrnagy, a másik három felettese, a fegyveréhez kap.

Már a legelején viszolygásfélét érzett, az egyenruhások láttán visszahőkölt a színes üvegű ajtó előtt, amikor szokásához híven előreóvakodott a konyhából a nappali szoba ajtajáig, hogy meglesse a vendégeket. Tudta, hogy háború van, meg hogy valami orosz tisztek jönnek, de még sose látott orosz katonát, meg akarta nézni, azok is olyanok-e, mint a többiek. A szakácsné rendszerint visszaparancsolta a konyhába, hogy ne lábatlankodjon előtte, amikor neki vinnie kell az ételt, de most, ha kérdezik, miért hagyta, maga sem értette volna. A kis mosogatólány álmában is az ablaküvegen keresztül figyeli a tiszt száját, de mintha nem is mozogna. Hallani sem hallja a hangokat, csak miután futásnak ered. Mert álmában ez következik. Még látja, ahogy az őrnagy azzal a végtelenített mozdulattal a fegyveréért nyúl, de utána már csak a hangok keverednek a fejében. Először a gazdája felcsattanó hangja. Nincs benne semmi különös, kicsit erősebb a szokásosnál. Nem is németül, magyarul szólal meg, azt mondja, Uraim!, a szó végén ereszkedő hanglejtéssel, mintha elbizonytalanodna, aztán röviddel ezután fölsikolt az első asszony, a hangja alapján nem tudja pontosan megállapítani a kis mosogatólány, hogy a gazdasszonya-e vagy valamelyik nővendég, talán Jolántha. Már nem lehet elkülöníteni a hangokat, mert egyszerre kiáltanak mind, aztán már csak a lövés zaja következik. Egyetlen dörrenés, a sorozatlövéseket ő már nem hallja, hiszen mire a másik három fegyver is eldördül, és ripityára törik a sok porcelán, addigra ő már az udvaron keresztül a kerítés felé szalad.

Alig három perc műve az egész, vagy még annyi sincsen talán. Még amikor Óváry Elemér kimondja, hogy Uraim!, még akkor is minden olyan képlékeny. Az este folyamán végig németül beszéltek, de ő most nem tudta volna németül kiejteni a száján, másképp csengett volna a Meine Herren!, magyarul kellett kimondani, úgy érezte hitelesnek, hathatósnak, mindennek, ami emberi. Hiába volt bátor ember, hangjában a felháborodás mellé nem kis félsz vegyült a fegyverek láttán, de uralkodott magán, elvégre háború van, katona egy pillanatra sem válik meg a fegyverétől, ez szabály. Abban a röpke három percben dől el minden, melyből a kis mosogatólány csak a gazdája méltatlankodó hangjára emlékszik, de hogy előtte mi történhetett, abból ő semmit sem sejt, a következményeit viszont másnap hajnalban megtudhatja, amikor Szilvássy Karoláék visszamennek, és Karolának feltűnik, hogy már nem áll ott a két őrszem a ház előtt.

A kis mosogatólány mindössze tizenhat éves, névtelen szereplő a történetben. Fogalma sincs róla, mi volt az a nagy tanácskozás ott a gazdájánál, jó egy hónappal korábban, meg hogy szinte már tavasz óta miről zajlik a tárgyalás ott az asztal körül, mi tölti ki minden kolozsvári és környékbeli gondolatait. Neki megjött a menstruációja, és a szakácsnét kérdi kétségbeesett pillantással, hogy ilyenkor mi a teendő. A szakácsné anyja helyett próbál anyja lenni. És most őt is elveszíti. Még negyednap is alig bír ráállni a fájós lábára, de megy, gépiesen lépked Karola mellett, minden második lépésnél igyekszik a jó lábára helyezkedni, hogy a fájóst kímélje. Sokáig, egy örökkévalóságig tart, mire átérnek. Nem is tudja, mit szeretne inkább, hogy hipp-hopp, varázsütésre teremjenek ott, vagy inkább tartson olyan sokáig ez az alig kétszáz méter, amit a saroktól meg kell tenniük, mintha Torda felé kerülték volna meg a várost, mielőtt Monostor felől újból visszajönnek. Nem mer előremenni, Karola háta mögé bújva nézi az élettelen nappali szoba csataterét, ahonnan már elvitték a halottakat és a romokat is eltakarították.

‍