.svg)
Kereken húsz esztendeje találkoztam először az idén nyolcvanéves Cseke Péterrel – tehát fél életem úgy telt el, hogy ismerem őt. Nem csak ismerem, nagyon közel is vagyok hozzá – emiatt nem tudok meghatódottság nélkül köszöntőt írni neki erre a különleges születésnapra.
Azt, hogy közel kerültünk, elsősorban az ő nyitott, érdeklődő személyiségének köszönhetem; valószínűleg annak a különleges szolidaritásnak is, amely a kis falvakból ebbe a nagy, zsibongó városba – Kolozsvárra – szakadt székely fiúkat ösztönösen is összeköti. Első találkozásunk óta tudjuk egymásról, hogy más tájszólással, de egy nyelvet beszélünk: azt a nyelvet, amely úgy tud kérdéseket feltenni a világnak, hogy a világ egy kicsit el kell gondolkozzon a válaszon. Azt a nyelvet, amely úgy tudja kimondani az igazságot, hogy az is észreveszi azt, aki eredetileg nem föltétlenül szándékozta ezt cselekedni. Nem tudom, hol tanultuk ezt a nyelvet. Talán az is lehet, hogy ezzel a készséggel születnek az emberek ott, messze, a keleti hegyek lábainál.
Cseke Péter nem csak a doktorátusomat irányította, hanem mentorom is, aki akadémiai és adminisztratív tevékenységek meanderein kalauzolt át. Bekapcsolt – nagyon hatékonyan, több, egymástól független szállal – hihetetlenül kiterjedt, kultúrákat, kontinenseket átszövő kapcsolathálójába. Hamar rájöttem, hogy Cseke Péter így működteti az általa létrehozott intézményeket is: értékes embereket keres és kapcsol be értékteremtő munkába. Így hozta létre és működtette a médiatudományi képzést Kolozsváron, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem keretén belül, így vett részt a Korunk szerkesztésében, így alapította meg a ME.dok médiatudományi folyóiratot. És hajdani diákjai, doktorandusai közül sokunknak tudott úgy segíteni, hogy a magunk során aztán mi is segítsünk kultúránk kiteljesedésében.
De az, amit a leginkább értékelek és szeretek benne, a mérhetetlen mennyiségű, őszinte beszélgetéseink. Mert bármi történt is körülöttünk: egészség, betegség, jókedv, bánat, derű, ború, lendület és fáradtság, mi mind megbeszéltük. Beszélgettünk egymás sikereiről, visszafejtve azok intézményi és informális dimenzióit, megosztottuk a kudarcainkat, megbeszéltük a jó emberek viselt dolgait, és emellett tudományosan, kultúrtörténeti aprólékossággal elemeztük a gonoszok álságos cselekedeteit is. Terveztünk, és terveinkbe mindig beleszámoltuk a lehető legrosszabbat, de a lehető legjobbat is.
Ismeretségünk elején nagyon meglepett, hogy egy-egy ilyen hosszú, sokszor estébe nyúló beszélgetés után Péter mindig adott ajándékba egy-egy szép könyvet, amely általában arról szólt, amiről épp beszélgettünk aznap délután – amit ő, Cseke Péter írt, rendszerint olyan emberekről (írókról, költőkről, tanárokról, intézményszervezőkről, ellenállókról, lázadókról és meg nem alkuvókról – tehát őhozzá hasonlóakról), akiknek az életpéldái segítettek engem abban, hogy értsem, miért ilyen különleges Erdély, miért ilyen különleges a kultúránk.
Most tudatosítom, hogy Cseke Péter eddig négypolcnyi könyvét ajándékozta nekem, és mindegyiket személyes, nagyon mély és nagyon a szívemhez szóló dedikációval. És ehhez a négypolcnyi könyvhöz kapcsolódik húszévnyi beszélgetésünk.
Kedves Péter, üzenem neked: még vannak üres polcaim, és a véled való beszélgetésekkel kiteljesítendő évtizedeim! Várom tehát az új könyveidet és a tanácsaidat, kedves mentorom!
