Nem minden gyógyítható

Van egy elhíresült történet, amelyet Popper Péter mesélt a Pilinszky Jánossal való találkozásáról. A költő akkor állítólag azt mondta a pszichológusnak, hogy utálja őket, „pszivel kezdődő foglalkozásúakat”. A kérdésre, hogy miért, azt felelte: „Mert nagyon nagy terheket raktok az emberekre. Azt hirdetitek, hogy minden emberi problémának van megoldása. (…) A valóságban – mondta Pilinszky –, az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól-rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.” Atom Egoyan igazán jó filmjeiről mindig ez az anekdota – megtörtént? nem történt? nem is fontos – jut eszembe, Pilinszky rettenetes lélektani éleslátása – így a legutóbbi, A díszvendég című opuszról is.
Nem véletlenül pontosítottam: a kanadai örmény (kanadai-örmény? ez is megérne egy misét) mesternek a pályáján volt egy olyan évtized, amikor nemigen kényeztetett el bennünket, régi híveit, igazán jó művekkel – igazán rossz filmet sem készített, ez igaz, borzasztóan rosszat végképp nem. Az esztétikusan megkomponált, de jórészt érdektelen hollywoodias thrillerek és a társadalmilag érzékeny, de attól még sikerületlen független drámák után, a 2010-es évek közepén azonban mintha visszatalálni látszott volna a régi hangjához: A fogolyban és különösen az Emlékezz!-ben a jellegzetesen egoyani téma- és motívumvilág átsejlett a mégoly műfaji díszleteken is. A díszvendég című film pedig – ne higgyenek a fanyalgó bírálatoknak – már ízig-vérig szerzői alkotás, az egoyani univerzum szinte minden lényeges elemével.
Isteni szerencse – rendben, nevezzük ihletett színészválasztásnak –, hogy Egoyan megtalálta filmje férfi főszerepére a kortárs mozi egyik legjellegzetesebb tehetségét, David Thewlist: a hórihorgas angol, szokása szerint, remekel a címszereplő egyszerre groteszk és tragikus karakterének megformálásában. Tragikuma abból fakad, hogy olyasminek akar a végére járni, aminek lehetetlen, vagyis olyan probléma megoldását hajszolja, amelynek nincs megoldása – legfennebb feloldása (feloldozása?), a pilinszkys irgalom révén; groteszksége pedig abból, hogy sokáig fel sem ismeri ennek a problémának a valódi természetét, és hogy ez az egész róla is szól, nem csak a lányáról, akit mindenáron meg akar menteni. Talán csak narratív megoldás, de valószínűleg több annál, hogy a történetet egy pappal (Luke Wilson) való beszélgetés fogja keretbe, amely észrevétlenül fordul át egy formalitásokat mellőző gyónásba, a halott apját eltemettetni akaró lány (Laysla De Oliveira) vallomásos visszaemlékezésén keresztül – a lányén, akit a férfi mindhiába akart megmenteni, mert senkit sem lehet megmenteni önnön démonaitól. És ezzel máris megérkeztünk Egoyan (egyik) örök témájához, az eltemetett családi titkokhoz és hazugságokhoz, amelyek makacsul vissza-visszatérnek és megmérgezik a legbizalmasabb emberi, személyes és rokoni kapcsolatokat is. A felesége halála után vendéglőtulajdonosból fogyasztóvédelmi ellenőrré vedlett férfi nem érti, nem akarja érteni, hogy a szexuális abúzusért elítélt lánya (a fiatal és csinos zeneszerző-tanárnőt megvádolják, hogy státuszával visszaélve elcsábította egyik diákját) miért nem akarja jogi úton elérni börtönbüntetése enyhítését – hogy a nő bűnhődni akar. Az apa ugyanis meg van győződve lánya ártatlanságáról, és ebben igaza is van, csak azt nem tudja, hogy a lány nem azért vezekel, amiért (alaptalanul) börtönbe zárták, hanem azokért a vétkekért és titkokért, amelyek a saját gyerek- és ifjúkorát terhelik, és amelyekben az egyre kétségbeesettebbé váló apának – illetve a szülők közti viszonynak, az anya betegségének, egy házasságon kívüli kapcsolatnak, egy tragikusan végződő kamaszszerelemnek, egy tűzvésznek, sőt egy nyúlnak – is szerepe van.
Ezek a terhek annyira súlyosnak bizonyulnak, hogy mintha mindannyian áttolnák másokra, mintha helyettesítőket, szurrogátum-bűnösöket keresnének önnön felelősségük cipeléséhez: a lány saját bűnösségének kiváltó okát az apában találja meg, a férfi pedig – bár nem úgy vétkes, ahogyan lánya képzeli – a jóvátehetetlenség érzéséből fakadó frusztrációját az aprólékos vizsgálatoknak alávetett vendéglősök vegzálásában vezeti le. Az elidegenedettség, egymás – szó szerinti és áttételes – megértésének képtelensége, mint Egoyannál oly sokszor, a konkrét, nyelvi jellegű gátak megjelenésében köszön vissza: az örmény étteremtulajdonosokkal (az örmény nő szerepében – ezúttal is – Egoyan felesége és állandó színésznője, Arsinée Khanjian) szembeni, tragikomikus helyzeteket eredményező kommunikációs zárlat a főhős egzisztenciális helyzetének metaforájává válik. A díszvendég Egoyan életművének legjobb pillanatait idézi meg, ha vizuális és tematikai szempontból kevésbé összetett is azoknál: a mások életében vájkáló, de saját életének széthullását megakadályozni képtelen címszereplő A kárbecslőt, a gyermekkori titkok, a cselekmény bonyolításában kulcsszerephez jutó lelki mozgatórugók az Eljövendő szép napokat, a keretes narratív szerkezet az Ararátot. Egoyan úgy beszél nagyon mai, a közbeszédben jelen lévő témákról, hogy egyszerre emeli azokat az aktualitás „fölé” és „alá”, a személyes és egyetemes síkjára, és úgy teszi kritikai vizsgálódás tárgyává az elmúlt években kibontakozó #metoo témakört (az „elkövető” egy nő, ráadásul a vád, amellyel kettétörik a pályáját, hamis), hogy egyetlen pillanatig sem felejtjük, nem társadalmi drámát, hanem egy visszafogott, csendesen kibontakozó egyéni sorstragédiát nézünk. Amelynek visszafordíthatatlanságát a büntetést megúszni akaró vendéglősök leleményéből „díszvendéggé” avanzsált minőségellenőr fogalmazza meg az örmény családi ünnepélyen (és ezzel visszaérünk az elején említett történethez): „Doktornő, nem minden gyógyítható.”

A díszvendég (Guest of Honour), színes kanadai film, 105 perc, 2019. Rendező és forgatókönyvíró: Atom Egoyan. Zene: Mychael Danna. Operatőr: Paul Sarossy. Vágó: Susan Shipton. Szereplők: David Thewlis, Laysla De Oliveira, Luke Wilson, Alexandre Bourgeois, Rossif Sutherland, Seamus Patterson, Tennille Read, Sochi Fried, Arsinée Khanjian, Hrant Alianak.