Nincs vége

Március idusán, a Petőfi-szobor veszélyes közelségében a barátság poétikájáról szeretnék beszélni.

Akkor előbb a szobor mint szobor.

Nem ismerek valódi köztéri vagy akár ennél szerényebb rendeltetésű, de igaz műalkotást, ami ne arra szólítana fel: „változtasd meg élted!” Márpedig a mélyreható változások kataklizmák módján ragadnak magukkal. Még az is megtörténhet, és meg is történik, hogy a hullámverés magát a szobrot sem kíméli, és mire a történelem üledékéből ismét előkerül, idétlen torzó képében szólít meg a megsemmisült tökéletes aranymetszés.

Az igazságbeszéd szabadításesemény – erről Petőfi tudott, de helyesebb, ha azt mondom, Petőfi tud a legtöbbet. „[A]z igazért a szépet is feláldozom” – írja Arany Jánosnak. „Dicsérnek téged még a csecsszopók is” – írja Arany Petőfinek, a 8. zsoltár Szenczi Molnár-féle átiratát idézve, játékos elragadtatással.

„Halld, Horatio: / Te épen olyan férfi vagy, minővel / Szerettem, hogy közöm volt valaha” – fordítja bele a Hamletbe Arany János Petőfit és a barátságukat.

Szereposztás. Horatio: Arany János. Hamlet: Petőfi Sándor.

Barátság-poétika, ez foglalkoztat most.

Nevezetesen az a bonyolult mintázatú, boldog testvériség, ami egy fékezhetetlen, szabadelvű fiatalember és egy lassúbb, megfontoltabb, mezővárosi atya-figura között szövődik. „[E]gy nagyvárosi… izé… semmi” – írja magáról Petőfi Aranynak Pest-Budáról. Arany pedig a nagyszalontai vasárnapi prédikációkból idéz Petőfinek, és gyakran bibliai hasonlatokkal él. „A pap csak pap, és a telhetetlen papzsák nem chimaera” – írja Aranynak a szabadszájú Petőfi. Ráadásul egy harmadik költőtársról, a református lelkész Tompa Mihályról. Denique, így indul Petőfi szentenciája, hogy a megengedő jelentésárnyalatoknak ne maradjon semmi hely. Egyikük olyan hazára vágyik, amelyben „a szabadságimádó pogány emberek is megélhetnek, nemcsak az egy igaz úr előtt alázatosan görnyedező jámbor keresztények” – Petőfi Aranynak, nyilván. Az „egy igaz úr” aláhúzva, kérlelhetetlenül. „Úgy képzellek, mintha beteg fiam volnál, s válságos (kritikus) napjaidat számlálnám, élet vagy halál percét várva” – írja a másikuk. Miatyánk János Sándor messiás-fiát ugratja.

Amikor pedig feltámad a tenger, mert feltámadt, Arany János a „barátod és polgártársad” összekötéssel él, sőt így bátorítja a politikai cselekvés útjára lépő Petőfit: „Vedd szíves kézszorításomat polgári dicső küzdelmedért”.

„Kedves öcsém, illetőleg bátyám! élsz-e még? – írja vissza Petőfi hamarosan, már a harctérről, majd így folytatja –, én még élek, pedig ott jártam, ahol a halál kézzel-lábbal dolgozott, s dőlt belé az ember, mint a bőgőbe a huszas.” Öcsémnek szólítja, igen. Mintha hirtelen megfordulnának a szerepek. Az atyából fiú, a fiúból öntudatos apa lesz.

„A haza elveszett ugyan, de te legalább megmaradtál” – Petőfi Aranynak, megint.

Kortársunk Petőfi Sándor – nos, ő biztosan. De mi vajon kortársai vagyunk-e Petőfinek? És Arany Jánosnak, meg persze a többi reformkori csodálatos ámokfutónak, a „valódi szabadelvűeknek”, ahogy Petőfi mondja.

A patriotizmus nem az érdek, és nem az érdek fűtötte lojalitás, hanem a bizalom műveléséből áll. Ha pedig mégis érdek, nem ismerek magasabb rendű érdeket a társadalom egészét átható megbékélésnél.

A haza a sokféle bizalmi közösségek föltéphetetlen hálózata. A nemzet semmi esetre sem a kiválasztottak aranyketrece.

Látszat és valóság éles szembenállása – erre az igazán drámai fejleményre aligha voltunk, és attól tartok, nem is vagyunk felkészülve. Márpedig éppen ez a felismerés a Petőfi-pillanat. Vagy inkább Petőfi-révület.

Aki a valóság megismerésére nem tökéli el magát, az nem éli sem a saját, sem országa életét.

Petőfi Sándor és Arany János levelezése. Márciusi lelkigyakorlat.

Nincs vége.

(Elhangzott március 15-én, a Petőfi Irodalmi Múzeum kertjében álló Petőfi-szobornál)