Anastasia Vdovkina: EvezősökAnastasia Vdovkina: MaszkAnastasia Vdovkina: Sámán. Az útAnastasia Vdovkina: Vitorlás hajó
No items found.

Nyelvetölt

XXX. ÉVFOLYAM 2019. 9. (767.) SZÁM – MÁJUS 10.
Anastasia Vdovkina: EvezősökAnastasia Vdovkina: MaszkAnastasia Vdovkina: Sámán. Az útAnastasia Vdovkina: Vitorlás hajó

Anastasia Vdovkina: Vitorlás hajó

„Akit selyembáb tart,Nem vész el, csak átalakul”

























(Watch My Dying – 50 Hz)
Olvad a hó és olvad a szó is a nyelv meredek hegyén. Élvezet, hogy így vezetni próbál, fröcsög, csoszog, buzog, szivárog. Elkerülhetetlenül is egy kádban pezseg a magyar nyelv, a román nyelv, az angol, a német, a cigány nyelv, a testnyelv, az anyanyelv, az apanyelv, a forrásnyelv, a célnyelv forráspontjában és célpontjában égő marhanyelv, kutyanyelv, a kiöltött nyelv és a kioltott nyelv, a csóknyelv, a bőrnyelv, a seggnyelv, a félrenyelv, a cipőnyelv, a földnyelv, lángnyelv, a hallgatás nyelve és a nyelv hallgatása, a néma gyermek anyjának jelnyelve, miközben egyre csak gyűlnek, gyűlnek a hangok a görcsbe. Mégis, ez az összehúzódás hozza mozgásba a költészetet.
Minden korok írója szereti elhinni, hogy az ő idejében különösen fontos az írás, fogynak az olvasók, az irodalom elveszíti súlyát és a világ felszínessé lesz. Mert a változás tényleg egy ritka csúnya állat, de messze nem olyan harapós, mint amilyen hangosan szortyog. Viszont a nyelvhez való viszony, a játék, a szózsonglőrködés kényszere valószínűleg nem fog egyhamar elpárologni. Egy állandóan impulzusokkal telített, hatásvadász korban értelemszerűen alakul az irodalom létmódja, elmozdul a performatívabb irányzatok felé, azonban ez csupán esztétikai, mediális alakváltás, semmiképp sem minőségbeli. Mert mindig létszükséglet megmagyarázni, megfigyelni, feltárni a nyüzsgés mögött rejtőző világot, fogalmakat rendelni ahhoz, ami körbevesz, átjár és lecsapódik az idegvégződésekben. És hatalmas kényelem, hogy ezt megtehetjük. Nevet adunk dolgoknak és elhisszük, hogy ismerjük őket. A hatalom egyszerre felszabadít és kiszolgáltatottá tesz. A névadás öröme és a névadás kegyetlensége.
Észrevétlenül is lakható és lakhatatlan galériákat hozunk létre, nevet adunk a szobáknak, a légmozgásnak, a repedéseknek a falakon, bútorokkal szorítjuk ki a levegőt a szobából, és elnevezzük otthonnak, várjuk, hogy elkészüljön valahol a vers végérvényes katedrálisa. Pedig a költészet a folyamatban fészkel, a felszakadt körömágyban, a kiszáradt tenyérben, a részletekbe fulladt angyalok tekintetében, a sercegő vakolatban, ahogy a kőműves rajta hagyja az ujjlenyomatát titokban, mint megfáradt nők nyakán a lihegését.



Összes hónap szerzője
Legolvasottabb