Ösvények (II. részlet az Igazak című, készülő regényből)

Újra filmek forogtak az eszemben. Ezekben általában idős, tapasztalt, kétes egzisztenciájú férfiak igazítottak el fiatal fiúkat a világ útvesztőiben, és segítették őket a hírnév, a siker, a kalandok felé. Abban az időben, talán két évvel a rendszerváltás után, rengeteget jártam moziba, négy videotékának is tagja voltam, komoly filmgyűjteménnyel rendelkeztem videokazettán. Majdnem mindent megnéztem. Néha azon kaptam magam, hogy bizonyos helyzetekben úgy viselkedem, ahogyan egy filmen láttam, és ez egyre inkább zavart. Emiatt próbáltam segíteni Padrén, gondoltam, ezért próbáltam beszélgetni vele, közeledni hozzá. Ennyi volt, csapó, vége. Maradjon ezután magának egyedül.

Három napig tartottam magam elhatározásomhoz. A negyediken két üveg borral és egy doboz cigarettával állítottam oda Padre padjához, a sakkasztal mellé.

– Magának hoztam.

– Rendes gyerek vagy – mondta Padre. – A többiek leköpnek. Bár leginkább le sem köpnek.

– Magának hoztam – ismételtem.

– Jó. Jól tetted – hagyta rám az öreg. – Ha nem tudod, hogy miért hoztad, úgy is jó. Van ösvény, amelyet nem ismer a sas, sem a sólyom szeme nem látja azt. Jób könyve.

– Kívülről fújja az egész Bibliát – mosolyogtam. – Azt hittem, csak az Újszövetséget tanulta meg.

– Nem fújom kívülről a Bibliát – szabadkozott Padre. – De elég sok részletet ismerek belőle. Megőriztem a fejemben, hogy ne vehessék el tőlem.

– Kicsodák? – kérdeztem.

– Ez nem tartozna rád – dörmögte Padre. – Nem terhelhetek senkit az én nagy bűneimmel. Az én júdási bűneimmel!

– Elárult valakit? – faggattam.

– Hagyjuk! – legyintett az öreg hajléktalan. – Bár, ha annyira akarod… Végül is nem rejtegethetem a vétkeimet örökké. Igaz, a sok beszédben elmaradhatatlan a vétek; aki pedig megtartóztatja ajkait, az értelmes, mondta Salamon a példabeszédekben. De én nem vagyok Salamon. Inkább Júdás, ha hozzá képest jelentéktelen is. Elmondom hát, mit cselekedtem.

– Elárultam a testvéreimet. Az ötvenes években – suttogta. – Szerzetes voltam, és megcsúfoltam az eskümet, a hitemet. Azt sem tudom már, voltaképpen miért tettem, amit tettem. Nem tudnék más magyarázatot adni rá, mint hogy úgy láttam, a kommunizmus egy a krisztusi úttal. Tévedtem. Az eszme talán egy és azonos, de az eszme kevés. Tévedtem, súlyosan tévedtem! Harminc éven át gyötrődtem. Bizonygattam az igazamat magamnak és mindenkinek, próbáltam hinni, hogy továbbra is szolgálhatom azokat, akiknek szolgálatára hajdani esküm kötelezett. Egy ilyen árulással, ilyen bűnnel a múltamban azonban lassan kilátástalanná és értelmetlenné vált az életem. Évről évre világosabban láttam, hogy tévedtem, és erre a tévedésre alapoztam minden addigi döntésemet! Kudarcot vallott az ítélőképességem, és harminc év után újra árulóvá lettem. Hátat fordítottam az embereknek és önmagamnak. Néha arra gondolok: talán ez is tévedés volt. Hogy tévedést halmozok tévedésre, egy életen keresztül. Te óvakodj a tévedésektől! Kezdd azzal, hogy nem hiszed el azt a filmet, azt az utolsó megkísértést! Nem ilyen hősies és önfeláldozó az ember. Csak az Isten volt hősies és önfeláldozó. Egyetlenegy alkalommal

Föl sem fogtam igazán a vallomást, csak azt, hogy Padre sem tud végső soron mást tanácsolni, mint hogy ne higgyek egyik filmnek sem. Ezt otthon is hallottam eleget. Pedig azt szerettem volna, ha az életem egy film lenne. Elalvás előtt is filmeket játszottam végig magamban, hogy úgy tűnjön, létezik még olyasmi, amiért érdemes. Nem akartam újra vitába szállni, otthagytam Padrét, s miközben a folyó partja felé bandukoltam, zsongtak a fejemben a szavai. Kissé megijedtem. Tőle és saját magamtól is, mert úgy éreztem, jó ember vagyok, aki felkarolja az idős bűnöst – valójában pedig csak egy nem létező filmben szerepeltem.

A folyónál leültem a lépcsőkre, bámultam a vizet, az úszóház körüli fodrokat. Szomorkodtam, mert nem tekinthetem magam igaz embernek, bármennyire is motoszkál bennem az érzés, hogy dehogynem. Aztán váratlanul megint filmet láttam a fejemben, Padre filmjét – csuhákkal, könnyekkel, karszalaggal, vérrel, jajszóval, kereszttel és vörös csillaggal, egy kopasz ember bekeretezett fényképét a falon, és utána homály, zavaros tekintetek, fekete-fehérben. Annyira belemerültem, hogy észre sem vettem, amint két alak mellém telepedik.

– Szevasz.

– Szevasztok – néztem rájuk meglepődve: két egykori, általános iskolai osztálytársam volt.

– Jól vagy, bazmeg?

– Semmi. Csak elgondolkoztam.

– Akkor oké. Nincs egy cigid?

Eléjük tartottam a dobozt, vettek egy-egy szálat.

– Tűz?

Tüzet is adtam.

– Mi a faszt csinálsz te azzal a vén mocsokkal ott a parkban? – kérdezte az egyik fiú bodor füstöt eregetve.

– Csak beszélgetünk.

– Azzal? Hülye vagy te, bazmeg! Olyan büdös, mint a hatnapos szar! Még piát is hordasz neki. Inkább add nekem, bazmeg, mint annak a tetves féregnek! Az ilyeneket el kell taposni. Az összes rohadt hajléktalant!

– Ezt inkább hagyjuk.

– Jó’ van, na, csak nem értettük a dolgot. Hogy miről dumálsz vele.

– Nem dumálunk igazán. Én mondok valamit, ő mond valamit, a kettőnek nincs sok köze egymáshoz. Ma először beszélgettünk. Elmondta a történetét.

– Kurva érdekes lehetett, bazmeg!

– Az volt – emeltem föl a fejem. – Tanult ember, egykori szerzetes, csak rosszat tett. Júdásnak gondolja magát, mert elárulta a többieket.

– Ez faszság, Gergő, ez egy nagy rakás hülyeség! Ki nem szarja le, hogy régen mi volt meg mit csinált? Most büdös és rontja a levegőt. Vagy nem? Tán pénzt is adsz neki?

– Képzeld, azt is! – hazudtam, és felpattantam a lépcsőről, szinte menekültem a két fiú elől. Majdnem elsírtam magam. A fejemben forgó film lángot kapott, mint a Cinema Paradisóban.

Másnap iskola után nem találtam Padrét a parkban. A sakkasztal melletti padon újságpapírfoszlányok, rongyok hevertek. Rosszat sejtettem. A film sem forgott tovább, hiába erőltettem kétségbeesve.

Harmadnap rendőrök hívtak ki az egyik óráról, és bevittek a kapitányságra. Felvették az adataimat, aztán egy szobába kísértek, ahol hárman kérdezgetni kezdtek. Az érdekelte őket, hogy mióta ismertem Kovács Lajost, aki Padre néven csövezett a gimnázium melletti parkban. Éreztem, hogy nagy baj van. Már az is kísérteties volt, hogy Kovács Lajos azonos lehet Padréval. Sorjában válaszoltam a kérdésekre. A rendőrök elégedettek voltak, egyikük az írógéphez ült, két ujjal begépelte a vallomásomat, időnként segítséget kért, hogy ezt vagy azt a szót miként kell helyesen leírni. Amikor elkészült, elém tolta a papírt aláírásra. Kibukott belőlem a kérdés:

– De miért kellett ezeket elmondanom?

– Tegnap délelőtt agyonverték az öreget. Két suhanc a tettes, elkaptuk őket. Azt állították, hogy maga adta a tippet, hogy maga volt a felbujtó. De ne féljen, tisztázódott a vádak alól! Az a két huligán hazudott, eddig is sejtettük, most már biztosan tudjuk. Na, írja már alá!

A rendőrségről nem tértem vissza az iskolába. A parkba akartam menni, de nem mertem. Miért kezdtem foglalkozni az öreggel? Ez zakatolt a fejemben, mint magányos mozdony a síneken. Képtelen voltam más magyarázatot adni, mint néhány nappal korábban: azért kerestem Padre társaságát, hogy úgy érezzem, én egy jó ember vagyok, aki felkarol egy elhagyott, szenvedő embert. Közben tudtam, hogy csupán egy filmben szerepelek. Rendszerint így van. Úgy éreztem, elárultam Padrét. Nem azért törődtem vele, mert igazán érdekelt, csak eszköz volt. És nem kellett volna fecsegnem annak a két bunkónak sem! Az én hibám az egész. Idegesen gyújtottam cigarettára, a füst marta a torkom.

Otthon azzal fogadtak a szüleim, hogy mindent tudnak. Én semmit sem tudtam. Elszakadt bennem a film, de ott motoszkált a helyén a vád: voltaképpen én is áruló vagyok. Miként Padre. Miként Júdás. És az árulásuk, amelyben hittek, életet követelt. Mindhármunké. – És láttam Padrét, láttam, ahogy ül a padon. Váratlanul éri a támadás. Láttam, ahogy öreg, törődött testét tovább törik, tovább és tovább. Egy üveg borért? Egy pakli cigiért? Pár forintért? Vagy nem is ezért? Pergett a film lehunyt szemem előtt, a legdurvább akciófilmek képsorait meghazudtolva. És életemben először szerettem volna, hogy álljon meg, hogy szakadjon el! A film azonban megállíthatatlanul pergett tovább: kifolyt szemek, vér, agyvelő fröccsenése, kíméletlenség, gyávaság, akciófilm, horrorfilm. Pergett, pergett a könnyem.

Van ösvény, amelyet nem ismer a sas, sem a sólyom szeme nem látja azt.

‍