.svg)
*
Petőfi itt. Petőfi ott. Petőfi mindig. Mindenütt.
És hadd tisztázzuk már indításkor: a fenti cím nem valamiféle talajmenti szellemeskedés.
Petőfi bácsi magas volt, tiszteletet parancsolóan és vonzóan őszülő. Még a 15-16 esztendősen harsány és állandó szellemeskedésünk is elhalkult vagy megszakadt a gyűlöletes sorban vonulásban az akkoriban még aszfaltozatlan utcán, ha Ő megjelent valamelyik kapualjban vagy boltajtóban.
Kamaszosan hangoskodó, illendően szemtelen, de mégiscsak ellenőrizhető nyájként haladtunk a fürdőtelep egyetlen mozija felé, a legújabb szovjet filmalkotások valamelyikének kötelező megtekintésére – aminek a „fedezékében” viszonylag szabadon lehetett csókolózni imádott szerelmünkkel, vagy egyszerűen csak egy alkalmi szeretővel, aki sokkal jobban tudta, mint mi, hogy semmilyen kínálkozó lehetőséget nem szabad elszalasztani, mert nagyon megbánjuk, s amikor már a földi kalandok elmúlnak tőlünk – odaát az „orrunkra nőnek”.
Tettre készen vonultunk hát, és jókedvűen, utált és valóban ronda iskolás egyenruhánkban a vonzó cél felé, amint mondám: halhatatlan és állandó „hülyéskedések” színes hullámaival a fejünk felett – ami csak akkor szakadt meg mintegy vezényszóra, ha az útkereszteződésnél, a mostani Fekete Medve fogadó akkori helyén véletlenül megjelent Petőfi bácsi. Ott, mindig ugyanott, szemben a Szenkával, vagyis a kocsmával, melyet Szenkovics Jenő bácsi, a „diákok örök barátja” vezetett, uralt és tett híressé.
A csinos, magas úr műbútorasztalos volt, ha nem csal az emlékezetem ennyi idő után.
Petőfi. Így hívták. Családneve: Mester. Keresztneve: Petőfi.
Ez igen!
Nagy csoda, hogy a fél líceum nem kezdett verset írni.
Megnéznénk, hogy melyik kisvárosnak van még egy ilyen polgára…
Csupa titok… – Tudja-e valaki, miként szólították e magas, mutatós, disztingvált urat kisgyerekkorában – a szülei?!
Peti! Szaladj át a boltba egy tábla vajért! Nem kell pénzt vinni, Juliska néni odaírja a többihez…
**
Mentünk a moziba, fegyelmezetten, sorban.
Mit sem tudtunk ekkor még a költő Petőfi, a Sándor nagy és sehova sem vezető meneteléséről-ballagásáról – Szibériába!
Jól hallottad: Szi-bé-ri-á-ba! S annak se a legközelebbi részébe.
Barguzinba – Héjjasfalváról.
Barguzin – az meg mi a búbánat lehetett?
Több kérdés gyötört akkoriban engemet, hiszen már legalább öt éve magam is álmodtam, hallottam, írtam és mondtam verseket – saját verseket, úgy értem.
Barguzin! Nem hiszem el én ezt.
Még azt a vadállat kozákot sem hiszem el, aki beledöfött volna pikájával egy menekülő civilbe.
Elvégre a kozák lovaskatona volt, nem mészáros, nem gyilkos!
Na, és ha mondjuk: elfogták?!
Direkt megadta magát? Mert félt? Ki? Petőfi? Meg vagytok bolondulva?
Mondjuk: megsebesült, és úgy kapták el…
Csakhogy a kozák se hülye: mit csináljon egy sebesülttel?
Aki ráadásul polgári ruhában idétlenkedett a csatatéren.
Lehet, hogy nem normális?
Még csak az hiányzana, hogy egy ilyen szárazkórót kísérjünk Oroszországig!
Nincs elég bajunk!?! – Joff-húj-mátyi! – Etessük, itassuk, s még az álma felett is őrködjünk?! – Nyikákdá!
Ámde ha mégis elindultak a világ végére – hogyan történt?
Szekéren vitték? Hadifoglyot? Meddig? És hova? Mennyi ideig tartott az út?
Hagyjál engem békén az effélékkel! Pusztyí ménjá! Végig a sztyeppén!
ÉN NEM HISZEM EZTET.
A kukoricást – még úgy-ahogy: van, amikor nem szégyen a futás, még P. S.-nek sem. A szökés.
És Juliska!
És Zoltánka!
Úgyis sereg tudálékos szemtanú, bajtárs jelentkezik majd, akik egyedül tudják biztosan, mi történt.
Ott voltam. Láttam. De mit is? Isten engem úgyse…
Mert amit láttak – láthatatlan; és semmit se látunk egyformán, megóvott minket ettől a Teremtő.
Mint ahogy Őt megóvta – hogy ne kényszerüljön folyton válaszolni – még matuzsálemi korában is – oktondi kérdésekre:
Na, és milyen volt az út? Kibírja az ember?
Igaz, hogy egy kő, ami sok – annyi sincs a sztyeppén a földben?
Ütöttek, kínoztak, mit ettetek?
Nem akartál megszökni?
Írtál verset? Szóval: fejben?
Mi egy percig se hittük, hogy nem térsz vissza! Itt vagy! Éljen a haza!
***
Volt idő, amikor „Vele egykorú” voltam, s reggelente vele ébredtem.
Késő este meg Ő simogatta meg lecsukott szempillámat.
Akkor még nem tudtam, hogy ezt is ő írta:
„Mert mi költők hazudunk sokat, s aztán ha igazat mondunk, sem hiszik…” – a hajszálpontosságért nem felelhetek.
De Sándor, miféle beszéd ez?
Való igaz: ezt még egészen fiatalon írtad – csakhogy Te mindig egészen fiatal voltál és vagy!
Búcsúzóul azt javaslom: álljunk meg itt.
Te ott, ahol vagy – én meg itt, azóta is levett, sőt földre vetett kalappal.
Mi az a kétszáz év?! – Ne féljünk!
Téged idézlek:
„Potomság…”
