Porból nőtt

Berszán Zsolt munkája

Váratlanul jött és gyorsan átvonult a vihar a kisvároson, mégis felfrissült nyomában a környék: szelídebb lett a nyáresti levegő, ismét csörgedezett a víz az utcai árkokban. Indulnom kellett: korán elsárgult, félszáraz leveleket terelgetett előttem az enyhe szél, párállott a rücskös cementjárda, mintha útvonalat jelzett volna. Az állomás felé igyekeztem kifulladtan, a vicinálissal a kistérség kórházközpontjába akartam mihamarabb eljutni. Hirtelen eszembe jutott, csomagomból kifelejtettem az élelmet. Gyümölcsfélére vagy rágcsálható, friss zöldségre... gerezdes paradicsomra... ropogós huttyanópaprikára vágytam. Beszaladtam a kispiacra, a legelső árus pultjánál sietős alkudozásba kezdtem. Sikerrel! Meglepően engedékeny volt az asszony – ilyen olcsón, szinte fele áron még soha nem vásároltam. – Könnyű szabadulást – vetette felváltva rám és hasamra jótékony keresztjeit, mialatt fizettem. Jártas lehetett anyamesterségben – negyvenkét hetes múlt magzatom.
Látásból ismertem az utazóközönség nagy részét: zömében ingázók, illetve ügyes-bajos ügyeik intézése végett utazó környékbeliek, katrincás–fejkendős asszonyok, bőrmellényes–kalapos férfiak… Augusztus utolsó hete még iskolai szünidő, ezért lehetett velük a sok gyerek, minden korosztályból valók: karon ülőktől a serkenő bajszos legénykékig, ringó mellű, felvágott nyelvű leánykákig. Néhányuk tanítványom volt… A tömegben vannak ismeretlenek is: kései nyaralók lehetnek... Vagy távolra szakadt rokonok, ritka látogatók… Holnap szerda, de országos ünnep, munkaszüneti nap. Aki tehette, jövő hétig szabadságot vett ki.
Se ülni, se állni nem esett jól. Szem­lé­lődtem, majd saját magam nyugtatására kimérten araszoltam a folyosón – lépegetve elviselhetőbb lett a lét. A fülkék nyitott ajtaján ki-be trappolt, fogócskázott-bújócskázott körülöttem a nagyobbacska aprónép… Némelyik csukott tolóajtó mögül hömpölygött, mint illékony dísz, a cigarettafüst: odabenn malmoztak vagy hangos kártyacsatát vívtak a férfiak. Lelkes kibiceik hangja mindegyre felülírta a kerekek csattogó zaját, taglalta az egyenletes hangzavart. Távolabb, az utolsó kabinok valamelyikében vitáztak: elmérgesedett családi ügy lehetett, tulajdonjogi per fordulatait ecsetelték indulattal, az óvatosabbak az ellenfél lépéseit fontolgatták. Mély hangú bölcs vitte a prímet…
Feltűnő látványt nyújtottam óriási pocakommal: figyelmes tekintetek követtek, amint a keskeny folyosón vonszoltam magam. Egy érdes „vezérhang” el-elhallgatott, amint feléje közeledtem; a nők közül többen mormolásztak láttomra. Voltak, akik felismertek. Elhúzódva nemcsak helyet csináltak, de együttérzéssel érdeklődtek: egyedül utazom?... Nincs karikagyűrűm?... Tudom, ki az apa?... Vállalja?... Félek-e a teremtéstől?... Biztos, hogy nem ikrek? Hányadik gyermek? Választottam-e nevet?… Elhalmoztak gyakorlatias tanácsokkal: államat majd szorosan a mellkasomra szorítva adjak erőt, szemem pedig feltétlenül csukva tartsam!... Vagy: mindvégig a plafonra szegezzem, minél hosszabb ideig, különben boldogtalanság fenyeget, megvastagodhat a nyakam! Bármit mondanak az orvosok, oda se neki, kiabáljak nyugodtan, ahogy csak bírok! Bizonygatták: a módszer bevált, egészen biztos, a gonosz a kicsitől messzire iramodik!... Új élethez szerencsét az anya dolga rendelni!
Minden eddiginél hosszabbnak tűnt a szokásos, másfél órás vonatút. Beesett arcú, vékony, de hasas leánykával és egy nálam valamivel idősebb, megtermett, várandós asszonnyal váltogattuk egymást a mosdónál. Míg az anya odabent volt, totyogó kisbabája vigasztalhatatlanul, szünet nélkül sivított, hiába kapta ölbe s csitítgatta a folyosón velünk ácsingózó rokonok bármelyike. A sokgyűrűs, aranyfogú nők arcvonásainak hasonlósága, gesztusaik harmóniája összeszokottságra vallott: meglátszott rajtuk, hogy rokonok, csupán a copfos, vékonycsontú gyermeklányt nem tudtam hova tenni. Velük utazott, a keresztnevén szólították, és mintha közösen felügyelték volna, mégis megmagyarázhatatlanul távolságtartóak maradtak irányában, holott valamennyiük ruháiból, bőrükből ugyanaz az édeskés, átható trágyaszag áradt. Gondoltam, a boldogréti farmokon dolgoznak... Mondták, látogatóba mennek – a nagy kórházban szült egyik „kománéjuk”, hozzá utaznak... Egyúttal megvizsgáltatják magukat...
A folyosóhosszak váltásaiban sok mindenről értesültem; mindegyre beszédtémát váltottak az asszonyok. Megtudtam, hogy G.–ék tanyáján hajnalban ellett a tehén... Hiába várandós, az asszony ugyanúgy segédkezett, mint máskor: hordta a forró vizes vedreket az istállóba... Világosodott, mire az egészséges borjú meglett... Már csutakolták, amikor úgy érezte, mintha vesén szúrnák... Nagy fájdalma nem enyhül... Azóta vonszolja magát. Otthon maradt volna, pihenni, de az ura féltette, nem akarta magára hagyni, ragaszkodott hozzá, tartson velük… Vonakodott, ám embere ráparancsolt: meg kell vizsgáltatni!... Nem szűnik derekában a baj, erősen rúgkapál a gyermek, holott nincs még hatodik hónapos...
Restelkedve suttogta nekem: mennyire nem akarták ők ezt a gyermeket!… Öregnek érzi magát... Nincs elválasztva az előző... Bajlódni kell az utolsó előttivel is… Becsinálnak mindketten... Most legyen egy legeslegkisebb?!… Kárt magában azért nem tett, mert fél... Mi lenne, ha balul ütne ki próbálkozása? Börtön, évekre... Vagy halál… Rendes népség az övéké; élet- és törvénytisztelők… Tilt minden ilyesmit neki az ember... óvja-szereti őt – dicsekedte látható büszkeséggel. – Mikor megmondtam neki, úgy vagyok, mégis káromkodott, ordibált veszettül… Mintha egyedül csináltam volna... – feledkezett bele narrátorságába. – Szerencsére, elég hamar magába szállt... Elpárolgott a dühe – sóhajtotta emlékezve.
Szája elé tartott tenyere paravánul szolgált vallomásához: – Azért ő mégis próbálkozott, csak „okosan”... Ha tudnám, mennyit ugrált, amint észrevette másállapotát! Hol le az asztal-, sőt a szín tetejéről... Utána fel, sámlira, székre… Ugrókötelezett..., az ájulásig... Mindent bele adott: cipekedett; nagy, lapos köveket hordott a pajta építésekor, mégsem akart elmenni terhe... Be volt az már épülve… Sokat sírt-rítt miatta... Nnna... Mégiscsak szerencséje van az urával: arról a kockás inges, sodort bajszosról beszél, akinek – ott-ott, látom-e? Ferdén áll kalapja – mutatott a második fülke ajtajának belülről támaszkodó, népviseletben utazó férfira. Középkorú lehetett. Mostanra inkább örül... Néhány sóhajjal később kiderült, miért: az újabb gyermek után járó kitüntetéssel „vitéz anya” címet kap, azzal állami segélyre jogosul, amivel megvehetik a lovat. Régóta vágyik rá az ember. Lesz mivel fuvarozni, könnyebb lesz az élet... – magyarázta nekem G. a kendője sarkát húzogatva, aztán legyintett, mintha tulajdonképpen maga sem hinne az egészben. Mindenesetre derűsen simogatta alhasát.
Darabig a tájat néztük. A sápadt arcú gyermeklány felől érdeklődtem. – Nem az övék... – válaszolta beszélgetőtársam kényszeredetten, röviden. Mikor visszajött a mosdóból, hozzátette, hogy J-t nagyanyjának kérésére hozták magukkal: vizsgáltassák ki őt is... A timófalvi favágó árvája... Nagyon szép, jó dolgú asszony volt az anyja... Nem hallottam a balesetről?... Tavaly medve támadt rá... Mire a mentősök kimentek, belehalt szegény a sérülésébe. Azóta sem józanodott ki az ura... Utóbb valami baja történhetett a leán’kának – sokat kesereg miatta a nagyanyja – hasztalan kérdezi, mi baja… Folyton ideges, reszket... Iskolába se akar menni, pedig élénk eszű, igen ügyes... Mindenben első.
Egyszerre értünk a betegfelvétel bejáratához. Várandós sorstársamat és a gondjaira bízott, árva tizenévest már csak egyetlen katrincás asszony kísérte, elmaradtak a férfiak, el a gyerekhad. Ismerősként üdvözöltük egymást.
Hosszas csengetésünkre a hőség miatt tárva-nyitva hagyott ablakokból minden emeleten kikukkantottak a szolgálatos nővérek: felülnézetből egyértelmű lehetett volna látványunk – nagy hasú nők –, mégis sorra megkérdeztek, mit akarunk. Mindannyiszor türelemre intettek. – Szülni jövünk, nagyságák, gyermeket hozni a világra! – kiabálta nyűgösen, mielőbbi bebocsátásunk érdekében útitársam, a timófalvi családanya. Másfél órába tellett, míg végre beengedtek. Óvatosan, félig nyitották meg előttünk a szárnyas nagykaput, majd hamar becsapták mögöttünk, be is reteszelték. Később tudtuk meg, készenléti állapotot rendelt el a főorvos, sokkal szigorúbb ellenőrzést a klinika egész területén. Gyakorlatilag új működési szabályzatot léptetett életbe: a több napos nemzeti ünnep időszaka alatt egyetlen fogadópontot működtetett, onnan irányíttatta az érkező betegeket, igazoltattatta a távozókat.
Augusztus vége felé jártunk. Messze volt még a megjövendölt, kemény tél, mégis „védekező” intézkedéseinek azonnali foganatosítására kényszerült az intézmény, minthogy egyre több újszülöttet hagytak falai között.
– A gyermekek ellátását, táplálékuk kiteremtését a hideg évszakban nem tudja vállalni minden szegény sorsú kismama, főleg azok nem, akik nomád életmódot folytatnak. Túlélési stratégiájuk ez: szülés után pihennek keveset... A közellátásnak köszönhetően valamennyire felépülnek... Közösségük segítségével szöknek meg, napokkal a hivatalos kibocsátás előtt.... Vagyis rokonaikkal együtt, de gyermekeik nélkül távoznak. Látogatóik csempésznek utcai ruhát nekik... – magyarázta a részleteket M., a főnővér.
– Bezzeg tavasszal – mint vezeklő zarándokok – sopánkodva sorra megtérnek: jönnek a pulyákért.
– Kicsit restelkednek – tessék-lássék – kicsit hálálkodnak... Mindenesetre, becsülettel felkészülnek: rendszerint ruhácskákkal felszerelten érkeznek. Azért öröm látni meghatódottságukat, amikor átveszik porontyaikat... – tompított kirohanásán, majd dühös tehetetlenséggel hozzátette: – Az anyaszökevények!
G. szótlanul ült mellettem a váróteremben. Hirtelen arra kért, engedjem, vizsgálhassák meg őt elsőként – kapjon mihamarabb gyógyszert. Érte jön tíz körül az ura, a gyermekekkel... A kései vicinálissal vissza akartak utazni. Intettem: természetesen, az alatt majd tovább sétálgatok... Megköszönte, és ugyanolyan látványosan áldásozott, mint délután a piaci árus.
Mindhármunkat ott marasztottak. Vitézanya-jelölt útitársam, először jajgatni kezdett, mi lesz vele?... Kezét tördelve sorra kérdezgetett bennünket, szerintünk ki fogja gondját viselni otthonmaradt gyermekeinek? L. professzor sokallta a felhajtást:
– Értse meg, baj van… Pici a gyermek, kilósnál biztos nem nagyobb. Ráadásul ki akar jönni – magyarázta az óbégató asszonynak. Hajnal előtt a mellére teszem... Készülődik erre a világra; meg akar születni... – Hetekig itt kell maradjanak, a kicsi, hogy szem előtt legyen, cseperedjen... maga, hogy táplálja... Csillapodjék – mondta fáradt hangon. Akárhogy óbégat, nem engedhetem haza! Muszáj itt maradni!
Nálam a túlsúly miatt csóválta a fejét a doktor úr.
Mekkora lehet a jövevény a maga totál huszonhat és fél kilójából?... Hogy csinálta?! ... Ennyit hízni!...
J.-t velünk együtt irányították a vajúdóba. – Kötött izomzatú, szerencsés alkat ez a leányka... Igyekezni kell vele, hamar lesz belőle anyuka. Utána gyermekestől valamelyik kétszemélyesbe vitessék! – erősített rá rangidős kollégájának javaslatára az osztályorvos. – A tanárnővel jól meglesznek... – intett felém. – A nyolcágyas csarnokokban túl sokan vannak, M.!– utasította a nővért. Csupa környékbeli asszony... Ügyeljünk, hogy ne rajta élezzék a nyelvüket! Beszélek reggel a pszichológussal; vizit után felküldöm hozzá... Együtt lesznek egy hétig – fordult felém –, segítsen, amiben tud, szegény kis boldogtalannak! – kért, mielőtt megvizsgált volna. – Ez az osztály nem éppen a lelkek klinikája...
Mire felvette adatainkat, végzett beöntéseinkkel, és leborotvált, M. nővér elmagyarázta a házirend szigorításának okát. – Régebben egy-két babát simán elpátyolgattunk, viszonylag könnyen átvészeltük a teleket, holott soha nem volt ez árvaház!... A jegyrendszer bevezetése óta még nehezebb az élet... Mire elég odakinn havonta fél üveg olaj, darab vaj, kiló cukor? Gyenge a koszt, idebenn sincs elég tápszer,… kevés a gyógyszer, a pelenka... Feszült mindenki... Üvöltözünk eleget. Épek-szépek a ránk hagyott csecsemők, de húsvétra menthetetlenül alultápláltak... Nem egyebek szótlan tárgynál... Ennyi potyagyerekkel mi legyen?! Nem tud mit kezdeni egyik osztály se velük... Hiába hordanánk fel a gyermekgyó­gyászatra őket, ott sincs több ellátmány... Fejlődésük visszamarad, kevés a szó, amit nekik vetünk... Ki térítené át őket vegyes táplálkozásra? Gyors etetésükre alig jut idő; naponta kétszer tisztába tesszük őket, azzal annyi... Sietni kell, normára élünk, úgy is dolgozunk... – Mintha a lényegre emlékeztetne, hozzátette: – Valóságos gyár ez itt... Megtapasztalják: életgyár...
A vajúdóban az ablakok alatt és a falak mentén, körben sorakoztak a kopott vaságyak. Szenvedett minden szülő nő magában. Félóránként benézett hozzánk valamelyik bábaasszony: vizet kérhettünk korlátlan mennyiségben, de fölösleges volt figyelemfelhívó szándékkal a kelleténél hangosabban jajgatni, mert pontosan számon tartották, ki hogy halad a teremtés fájdalmában. „A stációhoz” közeledőket átterelték valamelyik szülőszobába a kitolási szakaszra. – Ideki legalább nyugton vannak – értékelte oktatgatva helyzetünket a főnővér. – Magukon múlik saját komfortjuk – ha senki nem üvölt, két görcs között a fájdalomtól még lehet álmodni, intenzíven pihenni...
Éjfél előtt megszületett G. kisbabája. – Nincs egy kiló, de egészséges. János lett a neve – tudósított a csecsemős nővér, amikor a szótlan, fájdalomtól remegő J.-ért jöttek, hogy átkísérjék a szülőszobába. Legközelebb csak reggeliben nézett be hozzánk M., mert a kamaszlány mellett maradt mindvégig, míg anyuka nem lett belőle. Tőlem rendhagyó módon búcsúzott: este hatkor lép újra szolgálatba – addig igyekezzek, mert nem szeretne többet velem foglalkozni! – biztatott tréfásan.
A lét előszobája, a „dolgozó” újra meg újra benépesedett, de sorban tűntek is el mellőlem a vajúdó asszonyok. Egész nap – mint futószalagon – gyarapodott az emberiség.
Perfúziót kaptam, gátat vágtak, megváltoztatták bennem a baba fekvését… Második nap visszarendelték szabadságról a fővárosból átszerződött, fiatal sztárdoktort. Kupaktanácsot tartottak fölöttem.
„ – Nem kockáztatok... Gyengül a szívhang… Műteni kellene!... És hamar!... – erősködött az egyik orvos.
– …
– Hogy-hogy nincs előjegyzése?! Nem volt kezelője?
– ...
– Be se tudsz mosakodni rendesen!... Ott posztol a katona… Első gyermek lenne, testületi döntés nélkül nem császárolhatsz…
– ...
– Évekre ingyen koszton lenne, börtönben, ha megtenné – hallottam, győzködte a szülésznővér is.
– Felviszem mentővel Cs.-ba!...
– Késő... Tegnapelőtt kellett volna odairányítani...
– Ugyan már!... Ki tudhatta előre?!
– Hosszú az út, át a Hargitán…
– Passz!... Beékelődött a magzat...”
Kérdezetlenül bekapcsolódtam beszélgetésükbe: közöltem velük fennhangon, hogy meghalok.
– Ne beszéljen hülyeségeket! – torkollt le L. professzor.
Szülés után huszonnégy órára elkülönítettek, megfigyelés végett. A kimerültség mezsgyéin tévelyegve, kábultan azt is hallottam, hogy J. ügyén tanakodtak. G-től indult minden infó: ő rebesgetett vérfertőzést a vajúdóban és kiáltozott neveket a kitolás végső fázisában.
– Érthető, mentette a saját lelkét: meghalhatott volna… Csendjével rontást örökített volna övéire. A devla minden kísértése közül náluk egyedül erre nincs bocsánat!... Szigorúak a törzsi törvények.
G. megbánta, hogy ravaszul kifaggatta a gondjaira bízott leánykát. Rettegett, hogy baja lehet belőle, csak mert tud a dologról. Elszólásainak nyomán értette meg az orvosi személyzet az erdei tragédiát: J.-t saját apja erőszakolta meg, részegen. Állítólag akkor egyszer szakadt el nála a film. Nem fenyegetőzött, hallgatást nem kényszerített lányára, talán mert ismerte: J. nem mert szólni nagyanyjának.
– Rendőrség, börtön... nem megoldás, éhen halnának mindhárman... Nincs más, ki eltartaná őket...
Küldjünk mentőt az öregasszonyért. Jöjjön vele az a szerencsétlen disznó is! Dönteni kell a gyermekekről. Hétfő előtt mondják meg, mit akarnak... – dühöngött az osztályvezető főorvos.
Vigyázat a kis spiclivel!... Egyelőre semmit nem tud. Szunyálni ment, mikor G. sikoltozott.
– Legjobb, ha a tiszteletessel intézed... – vélekedett fiatalabb kollégája – elég erős J., kiadható bármikor, nem lesz orvosi komplikáció.
– Lelki támaszra szorul!... Iskolában a helye!... Oda menjen, ne haza, az erdőbe!... Pláne bébivel!... – ecsetelte egy harmadik férfihang. Később megismertem: a klinika pszichológusa. – Valahol a hegyeken túl, bentlakásos rendszerben iskolai évet kezdhetne...
El kell költöztetni az egész családot. Itt nem maradhatnak. Ha G. megnémul, akkor is híre megy. Menthetetlenül elszabadul a szóbeszéd... Bármikor feljelenthetik őket...
Gyakorlott édesanya lett J.-ből, mire viszontláttuk egymást a gyermekágyas kórteremben. Ellátott, alvó csecsemője mellett fésülködött, éppen hosszú haját fonta rutinos mozdulatokkal, amikor betoltak a kerekes ággyal. Megörült nekem: abbahagyta toalettjét, segítőkészen jött, arrébb görgette az éjjeliszekrényt, akadálytalanított perfúzió-csöveimnek, kipakolta fogkefémet, poharamat, kezem ügyébe igazította az ásványvizes üveget. Felváltva mosolygott rám és a bepólyázott K.-ra – hasonlítgatott bennünket. Nyugodtan, logikusan válaszolt a fiatalabb orvos kérdéseire, M.-nek jelezte, hogy megindult a teje. Bezárult viszont a tekintete, megkeményedtek arcizmai, amikor a professzor azt tudakolta, vajon értesítették-e arról, hogy behívatták a nagyanyját?... Konzultált–e a pszichológussal?... J. kitartóan hallgatott. Végül bólintással oldotta meg a válaszadást.
Figyelmünket a belépő gyermekgyó­gyász terelte el: a fiatal nő kibontatta csecsemőinket, mindkét kisbabát megvizsgálta. Testi épség, reflexek… Újoncnak én számítottam, nekem magyarázta, hogy kell pelenkázni, hisz csípőprobléma nem kizárt „nálunk”, vigyázzak a köldöksebre stb., stb. Hamar végzett, menni készült... Milyen szórakozott! – csóválta fejét, visszalépett az ajtóból. Zsebéből előhúzott, felém nyújtott egy cumisüveget. – Édesített tea, ezt adja a kicsinek – javallotta.
– ...?
– Ez az adagja... Ideig–óráig megtölti a hasát... Ebben a korban még becsaphatóak, nem érzékelik… hm… nem túlságosan... az éhséget. Ettől még...
Gyenge határozottsággal tudattam:
– Szoptatni fogom.
– Nem.
– Tessék?!
– A gyógyszerek...
– Mi van velük?!
– Mindössze annyi, hogy biztosak lehetünk: nem fog tudni szoptatni. Csoda lenne, ha megindulna a tejkiválasztódás…
– Miért?!...
– A rendkívüli gyógyszeradag miatt – közölte távolságtartóan, és jelentőségteljes pillantást vetett kollégáira.
– Tápszerrel… – emelkedtem meg fektemből.
M. nővér szólni készült, közelebb lépett, de gyorsabb volt a fiatal nő.
– Honnan?! – kérdezett vissza ingerülten. – Rajzoljunk?... Melyik valóságban élnek maguk?!...
Megfordult, M.–re támadt:
– Megint sumákolnak? Össze-vissza ígérgetnek a betegeknek? Miért hiszi ez is, hogy itt a Kánaán?! Minek néznek? Gyanútlanul vizitelnék…, vágjam a pofájukba, hogy mi a helyzet?! Mindig én legyek az utálat tárgya?! Nincs elég tejpor, nem etethetjük a kölykeiket! Meg kell mondani a klienseiknek. Akarom mondani: a pácienseiknek. Féltik a csúszópénzt?! Kis bevétel, ide gyere, el ne maradj! Most meg hallgatnak nagyokat!... Ismernek, kijövök a sodromból, arra számítanak, majd megmondom?!
– ...
– Fel akartam ülni; könyöklésig jutottam. Jajdulásom artikulálatlanra sikeredett. Úgy hatott, mintha utána kiáltottam volna. Megfordult, ingerülten hagyakozott az ajtóból:
– Nincs mit félni, nem hal éhen... A legnagyobb újszülött! Veszít valamennyit a súlyából… na és?! Kibírja azt a pár grammot. Ne randalírozzon, anyuci!
– Megfizetem – ajánlottam. Bátortalanul hangzott.
– Nem pénzkérdés! Milyen nyelven mondjam? Nincs elég tápszer... Érti? A koraszülöttektől vegyem el? Tömjük a magáéba?!... Nem lehet! – mérgelődött. Egyformán fontos minden gyermek, nem kivételezek.
– Kölcsön adjanak – próbálkoztam. – Valamilyen módon beszerezzük… Hozathatok – javasoltam.
– Személyesen akar intézkedni? Most, hogy kihoztuk az őrzőből?!... Azonnal gondolta a tanárnő? Vagy csak leckéztet?! Szóljon nyugodtan, mikor indul beszerző utacskájára... Elkísérhetném a határig... vagy azon is túl – heherészett zavartan.
– Doktornő! – szólította J.
– Mit akarsz? – válaszolta ingerülten, de kivárt.
– Szépen kérném... Fölengedne a hetedikre? – kérezkedett.
– Minek?!
– Játszani... Műtötték, ott fekszik a padtársam...
M. nővér száján kiszaladt egy jajistenem..
– Viszlát! – fordított hátat mindünknek az orvosnő. – És vigyázat a perfúzióra! – szólt vissza.
A huzat vagy ő csapta be maga után az ajtót?...
– Talált a szó maguk között... Én biztos megkérném rá – bátorított érett ésszel kiskamasz szobatársam. – Annyi a teje!... Több gyermeket etet, csupa szívességből... Áthívom... Ott fekszik a nagy csarnokban – ajánlotta J., és elcsoszogott, intézkedni.
G. vállalta, három óránként, szoptatáskor, „átveszi tőlem” negyedórányira az anyaságot. „Cselhez” kellett folyamodnunk: kölcsön szappanommal bemosakodott, mert másfél napos, éhes lányom megérezte, nem én vagyok, és nem akarta elfogadni az idegen mellet...
Nyolc nap múlva, hazamenetelünk előtt vizsgáztatott lelkes pótmamánk: tartalékoltattam-e otthonra elég tápszert?... Ha nem sikerül beszerezni a feketepiacról, maradjon vele a leányka – annyira megszerette! Gondját viseli, míg a pirinyó gyermeke nődögél, ő itt rostokol!... Ha kell, még azután is! – javította magát. – Tanárnő, megvette az uram a lovat, nehogy azt higgye, azért ajánlom!... – szabadkozott. Búcsúzóul megölelt, mint rokonát. A csapóajtóig kísért bennünket. M. nővér zavarta vissza az osztályra, mert attól tartott, „letétben hagyja” koraszülött Janóját.
Ötvenhat év után aznap ünnepeltük először szabadon március tizenötödikét. Megérkezett a vicinális, a környező falvakból áramlott a tömeg a Főtérre. Petőfi szobra körül gyülekeztünk. Nemzeti színű zászlók a házakon – akadt közöttük monarchiabeli is. Kokárdát vagy piros-fehér-zöld szalagot viselt mindenki... A templomkerítésnek támaszkodva pihentettem a hátam. Jó helyen álltam – a sodrásból sikerült kihúzódnom; kényelmesen, csimpaszkodás nélkül követhettem az eseményeket. Rengetegen voltak. G. vett észre, ő köszönt ránk. Ölelésre lendült karja, végül a lányomért nyúlt: – Jaj, lelkem-szottya, mekkora lettél! – lelkendezett neki. – Adja ide, tanárnő! – kérte tőlem örvendezve. – Meghopocálgatnám kicsit…
Meghatódva vette ölbe régen látott kedvenckéjét. Magasra emelte, nézegette-­csókolgatta: gyönyörködött kincsemben. – Tisztára a mi fajtánk! – jelentette ki. – Ahhoz képest, hogy porból nőtt – fejtegette oktatóan –, meg kell adni, ami az övé: jól nőtt!... Nna!... Megnyugodtam – adta vissza felbecsült porontyomat. Az igazság kedvéért hozzátette: – Azért nincs akkora, mint Janó!...
Bizonyságul kebeléből gyűrött, sárgás fényképet kotorászott elő, melyen életerős, pufók kisfiú mosolygott.