.svg)
Bokor Krisztián: #folyamatosjelen. Scolar kiadó, Budapest, 2022.
Bokor Krisztián #folyamatosjelen című kötetét az új civilizáció első táncosainak ajánlja. Az egyes versek dedikációi alapján könnyen összeállítható a tánckar: Babiczky Tibor (a torzóhoz), Simon Márton (néma szemtanú), Závada Péter (porcelánbolygó) – és még hosszan folytathatnánk a sort. Arról viszont már nehezebb dönteni, hogy miként értendő a magát kozmikus táncként elképzelő Bokor-költészet. Kötetzáró, manifesztum hangulatú versében a szerző egy új világ keletkezésének képeivel írja le célkitűzését: „az újonnan létrejött térben az anyag helyett/ a tudat áll a létezés középpontjában,/ ami lehetővé teszi, hogy a tiszta szereteten/ keresztül nyilvánuljon meg a valóság” (Első hullám). Az ezotéria határát súroló ars poetica „így létrejött szingularitása” (Első hullám) több nézőpontból is megkérdőjelezhető. Megfogalmazását a biblikus felhang, a romantikus váteszkedés és a galaktikus színtér szintén nem viszi előbbre.
Ha a kötetet próbáljuk a zárlat felől értelmezni, akkor az emlékezés (Végül emlékezni), lebegés (padhoz kötött, próbálja gömbbé) és különböző köztes létállapotok (Véletlenül összeért, irizáló ultramarin) megjelenítése tűnik ki. Azonban nem válik láthatóvá az ontológiai fluiditás ábrázolásának tétje: hogy ennek milyen szerepe, hatása van a versbeszélő, az olvasó számára, a kötet belső világában és külső valóságában. Ehhez a tartalmatlanság-érzethez az is hozzájárul, hogy Bokor gyakran az érthetetlenségig bonyolítja mondatait. Az elmért képzettársítások, stílusugrások pedig az átható képek élét is visszavonják. Nem a „csöndes lesz/ mint egy néma szemtanú kínvallatása” (néma szemtanú) hasonlat élményével marad az olvasó, ha a versszak a „Voldemort eltitkolt, nimfonám unokahúga” (néma szemtanú) sorral zárul. Ennél is aggasztóbb azonban a tekintet, mely hamisan empatikus: „a pályaudvarral szemközti felirat,/ ami a rongyos ruhákban már fázni is lusta/ emberalak fölött azt hirdeti: biztonság” (néma szemtanú, kiemelés tőlem, T. D.).
Bokornak kétségtelenül vannak erős képei, de azok ritkán szerveződnek versegységgé, összességében talán saját szavaival lehetne a legjobban jellemezni a kötetét: „Az így okozott anomália rend helyett kaotikus/ fehérzajt teremt, ahol az inherens frekvenciák/ dekódolhatatlan részinformációt közvetítenek” (Vakfolt).
