Száz sor magány. Bogdán László miatt

 Dimény H. Árpád felvétele

‍

„a többit elképzelheted”

Bogdán László

‍

Felszállhatunk

egy elképzelt Hajóra,

alatta tenger, alatta hajók, a hajók

alatt más tenger lakik, más vitorlások,

másfajta tengerészek. És ezek a

másfajta tengerészek az Adriáról néznek

vissza ránk. És ezek a másfajta

tengerészek – egy másik Adriában –

épp most merültek el.

Szándékos,

hogy a múlt jelen legyen.

Valaki mindig így akarta és árát is

megfizette. Kertmozikban forgatta

Erdély dobozos sörét, miközben más

terekben: élni kellett, és néha még

meghalni is. A Dobozban,

a Nagy Helytelen Helynélküliségben

valami régi gyűjtőszenvedély

a kiiktatott érzelem világát,

az elfelejtett értelem világát,

a Napnyugati áramlás hiányát

egybegyűjtötte, szavakba szórta szét.

Azt akarta, hogy a vers regény legyen,

az esszé film, a film regényes pótlék,

ha van hajó, még kapaszkodni sem

teljesen lehetetlen. Erdély úszik el

szemünk előtt, a régi játszótársak

behúzzák az idő rozsdázott horgonyát.

Megint a tükrök között élünk.

Te én vagyok, én te, sehol az énteő,

csak kettőn áll a vásár, és a köd

Uralkodik a keretek között. Vagy

mégsem, és ki tudja, vagy sevagy.

Megírható az egész jóelőre, a gond

csak az, hogy Valaki: megírod, és

úgy történik, pontosan, megint.

A történet nem itt kezdődik el,

a történet leírja önmagát, és éppen

így: esélyt se ad magának, hogy

történhető valóság legyen. A meg se

történt terében az év egyetlen

pillanat vagy évezred. Ki látja

a fájdalom derűjét és a kínt, ha

„hivatalnak packázásai”, vagy csak

a test – a valót felülírja. Horatio

és Borges rálegyint: „ez egy sci-fi”,

mi vagyunk a valóság. Csakhogy az

egész nem ölt alakot, vagy, ha mégis,

női alakot ölt, akár egy démon,

pedig csak daimón, valamit a fülünkbe

akar suttogni, hogy a labirintus

nem egyéb, csak egy középkori kert,

amit épp most, most is, mi látunk.

Néhány hete így szóltál:

teljesen kikészít a korrektúra,

amin dolgozol. És megígértél három

esszét, különböző, de kedves városokról,

aztán megint a tengerekről kezdtél

beszélni – ismét, mint már annyiszor.

Szó volt arról, majd együtt indulunk

egy nagy tengeri utazásra, hogy

ahol fordultak az Argonauták, pontosan

ott forduljunk meg mi is. Egy hétszáz

oldalas regény kéziratában a javítás

nyoma, olyan, mint egy Cicero-kiadás

érintetlen szélén a bicskafény. És aztán

épp 72 lettél, újabb verseket küldtél.

A még tavaly, a Minotauroszról szóló

töredék az év elején kiegészült sűrű

és reménytelen sivatagi homokkal.

Homok, ha lehet, sűrű.

Nem vettem komolyan.

Halál, magány, költői

ténykedések, hányan és hányszor

megjárták oda-vissza a „nagy, sötétlő

erdőt”, vagy minek is nevezzük.

„Magánya van, de nincs egyedül” –

a költőről egy telefonsodorban

ezt mondta KAF. Néhány órával később

már Páskándiról beszéltem veled,

hogy egy ládányi kivágott szöveg

gyűlt össze róla abban a lakásban,

ahol soha sem jártam. Amikor a

recehártya levált, és éppen Pestről

Bukarest felé tartottál a december

vonatán, valamiféle elkeseredésnek

nyomát éreztem meg, a sorsvonal

rezgéseit a Párkáid kezében, mert

kétségtelen: hölgyeid voltak ők,

egy szirénfényű egyezség okán.

Aztán csak Pound, a Mítosz és a köd,

a fénylények, akik még visszaszólnak,

irányítják a lezárt mondatot, hogy

kikötőbe, révületbe érjen, mint

háromnapos ivászatok után.

Amikor már a jó Őrjöngő Lóránd

lombikja is aláereszkedik.

De, ami veled most történik meg

éppen, csak Párkák tudhatják.

Sejtem: nem néma csönd.