.svg)
A párizsi Père-Lachaise-ben helyezték ugyan nyugalomra a tetemét, de 1842-ben – végakaratának megfelelően – kiemelték a szívét, és szülővárosába, Liège-be vitték. A szív ma a Vallóniai Királyi Opera előtt álló bronzszobra belsejében van, a város zeneakadémiája az ő nevét viseli, mint ahogy egy utca is, és természetesen számos relikviát, személyes és családi dokumentumot bemutató állandó kiállítás is őrzi az emlékét a Récollets utcában. Ő André (-Ernest-Modeste) Grétry.
Nem ismerik a nevét? Pedig ünnepelt zeneszerző volt, Európa-szerte hangos sikereket aratott művek alkotója, Napóleon kegyeltje, az 1795-ben alapított Institut de France művészeti osztályának egyik jelese, a Becsületrend lovagja.
Nem ismerik a nevét? Érdemes elgondolkodni rajta, hogy az emberöltővel korábban élt Georg Friedrich Händelnek mekkora a zenetörténeti impaktja ma is a Grétryéhez képest, holott Händel operái a maga korában sorra buktak meg – némileg ezért is fordult a szerző az oratóriumok felé! –, Grétry viszont épp az opéra comique és a tragédie lyrique határterületén alkotott igazán jelentőset, ötvözve a két operafaj sajátosságait. (Írt ugyan néhány szimfóniát, vonósnégyest és két egyházi kompozíciót is, ezek azonban nem túl jelentősek.) Egy szó mint száz, az opera terén pezsdítő hatású Grétry – talán Franciaországot és nyilván Belgiumot leszámítva – ma nem áll igazán a zenei közérdeklődés homlokterében. De nem olyan bonyolult a dolog, hogy ne lehetne könnyen megmagyarázni.
Nem sokkal azután, hogy a bolognai Accademia dei Filarmonicin zenészmesterségből levizsgázott, Grétry 1766-ban Genfbe ment, hogy ott elégséges anyagi fedezetet teremtsen magának egy majdani párizsi letelepedéshez. Szerencséje volt: első fontosabb operáját, az Isabelle et Gertrude-öt abban a városban komponálta, ahol épp frissen nyílt újra a zenés színház. Korábban úgy tűnt: Genf elmerül Jean Calvin és szellemi örökösei purista társadalomszemléletében. De a hívságokra vonatkozó kálvini tiltás fokozatosan oldódott, a színház újranyílt, az Isabelle et Gertrude pedig tetszést aratott – némiképp nyilván „kompenzatív” tetszést is a színháztalanság böjtje után. A siker alaposan felbátorította, Grétry úgy érezte: elérkezett az ő pillanata. 1768-ban Párizsba utazott, és egy korábbi zenei próbálkozását véglegesítve felajánlotta egy színháznak az olasz stílusban írt Les mariages Samnites című darabját. Ezt azonban még csak be sem mutatták. Míg Grétry szegény apja otthon, Liège-ben halálra itta magát, „hősünket” Creutz gróf, a párizsi svéd követ vette pártfogásába. Grétry sebtében három operával is kirukkolt, ezeket a Comédie Italienne-ben mutatták be. A siker ezúttal nem maradt el, és az operaszerző ismertsége kitartóan és lendületesen növekedni kezdett. Gyakran volt a királyi színház meghívottja. Az 1770-es évek közepén egész Európában tudtak a műveiről, a német nyelvű kisállamokban, Ausztriában, Oroszországban, Svédországban, az itáliai államokban és Belgiumban gyakran játszották operáit. A sikersorozatot némileg megakasztotta a francia forradalom. Bár továbbra is tekintélyes szerzőként, köztiszteletben élt, művei már nem bizonyultak szenzációsaknak, ő maga pedig inkább az emlékirataival bíbelődött.
Mintegy hetven opera fűződik a nevéhez. A túlnyomórészt olaszos ízlésvilágú vígoperák bővelkednek áriákban, kórusokban, strófikus dalokban, balettbetétekben, pantomimban. A történetet legtöbbször prózai narráció fűzi egybe. A maga rendjén különösen újító jellegűként hatott a Richard Cœur-de-Lion, hiszen az opéra comique-ba ezúttal történelmi elemek vegyülnek, Zémire et Azor című munkája pedig szokatlan hangzataival, zenekari effektusaival vált emlékezetessé. Sajátságos hatást keltett, hogy Grétry (és librettistája) olykor „gátlástalanul” ötvözte a görög mitológia jeleneteit a polgári kicsinyesség megmosolyogtató pillanataival.
Felmerülhet persze a kérdés: nagy komponistai hozama mellett vajon milyen arányban vegyül Grétrynél a kreativitás a produktivitással. Miközben szerzőnk a zenei nyelv természetességének apostolaként állt egykorú közönsége elé, könnyedke dallamai, jól kiszámítható harmonizációi olykor kifejezetten sematikusnak tűnnek, operáiban néha alig találni zenei szempontból emlékezetes pillanatokat. Néha mintha csak magát volna képes másolni. De a francia forradalom nyomán a közízlés is rohamosan változni kezdett. Úgy tűnik, ezzel Grétry nem nagyon tudott – talán nem is akart igazán – lépést tartani. A keresleti oldalon egyre inkább az opera-tragédia kezdett felértékelődni.
