Tandori Dezső nyolcvanéves

Tandori Dezső

Tandori az a költő, aki zavarba hoz. Nem azért, mert erre rendezkedett be, hanem azért, mert „hódító” alkat: egyre újabb (költői) tartományokat nem egyszerűen bejár, hanem szeret a magáénak (is) tudni: miféle nyelven lehet, célszerű megszólalni egy-egy eddig kipróbálatlan műfajban; hogyan lehet műfajokat meghonosítani egy még kipróbálatlan nyelven; miféle „fordulat” segít továbbépíteni kipróbálatlan lehetőséget; mennyire hitelesítődik az a nyelv, amely valaha a másé volt, de némi (többnyire: nem csekély) módosítással a saját lírai elképzelések közé integrálódik; hogyan szól a világlíra tandoriul, a Tandori-líra világirodalmiul; lehet-e az átírás, újraírás, jelölt és jelöletlen idézet (nemcsak verseké, hanem festményeké vagy éppen zenei szólamé) alapja és témája egy megalkotandó költői világtérnek, amely egyszerre jelez hasonlóságokat és eltéréseket az egykorvolttal, az újra-hasznosítás során kortársivá lett szóval, szólamokkal?
Tandori Dezső az a költő, akinek szinte mindegyik verseskötete egyben új korszakot céloz meg, jelent be, gondoltat el; nem egyszerűen egymásra fogalmazás, hanem – nem egyszer – olyan visszautalás, amely nemigen enged különbséget tenni a vissza meg az előre, a tapasztalat és a kísérletezés, a megszokott felemlegetése és az attól történő ellépés között. Aligha kerülheti el a figyelmet, hogy egy helyütt egy (írhatom kis, írhatom nagy kezdőbetűvel) K(k)osztolárnyként mutatkozik, aki nem mellőzi Kosztolányi nyelvi-nyelvfilozófiai gondolatainak egyikét-másikát, mintegy árnyként követi, de (szinte ugyanazon lendülettel) önállósodik ez az árny, követés és tagadás (átírás), példaként elismerés és „alapanyagként” kezelés dialektikáját jelezve.
Tandori Dezső az a költő, aki az első megközelítésben követhetetlenül sok(féle) jelmezben, díszletek között, utalásrendszerben és hanggal lép át egyik kötetéből a másikba, miközben nyelvhez, íráshoz fűződő viszonyában föltárható az állandó tényező: akképpen hagyatkozik a nyelvre, hogy nem nyugszik bele annak véglegesre formált alakzataiba, és csak látszólag elégszik meg a szójátékokkal; ezeket mintha a Nyugat hagyományának tandoris értelmezései közé iktatná. Ismeretes, hogy már Kosztolányit is foglalkoztatta az írógép önállósulása, a szótévesztések jelentésalkotó tevékenykedése, a félreütések megannyi titkolt teremtéstörténeteinek „poétikája”. Miközben leírtam a mondatot, vettem észre, hogy többet léptem, mint kellett volna, a Kosztolányi-kezdeménybe beleszőttem a Tandori-folytatást: mi történik akkor, ha csak olyan írógép áll a poéta rendelkezésére, amelynek nem magyar, hanem például a német betűkből alkotott klaviatúrájával kell tisztába írni a verset: ha ott nincs meg minden magyar betű, ellenben megvan minden német betű? S mi történik akkor, ha törlésre már nincs mód vagy nincs kedv, a rontott szó megmarad, de követi jelzéssel a javítás? S ha működik is a villanyírógép, megeshet, hogy valamilyen okból nem engedelmeskedik; mit tehet a költő?
A költő mindent tehet, de nem mindig tesz mindent. A költő valahogyan a lap aljáig elkormányozza írógépelését, de a végeredményen ketten osztoznak: a költő meg az írógép. Legalábbis ennek (mindkettőnek?) „poétikája” fogalmazódik meg, mármint annak, hogy végső soron a költő látszólagos kiszolgáltatottságában is komponál, szerkeszt, töprengéseit közvetíteni hiszi, nem úr eszközein, hanem értő társa az eszközöknek. Mert mi történik akkor, ha Michelangelóval szólva: nyugtot már nem ad sem ecset, sem véső…? A Tandori-költészet nem égi szerelemre vár, kevéssé az „ihlet percé”-re, még inkább lemond arról, ami hatott, ami bevált, amit a Kiadó (meg az olvasók egy része) elfogadott, és most jó ismerősként köszönt.
Tandori Dezső az a költő, akinek talán nem élete kíséri költészetét, hanem költészete az életét. Úgy „önéletrajzi” költő, hogy az önéletrajz nem átváltozik költészettörténetté, hanem maga költészettörténet. Sok (?) a „reália”, a „referencia” ebben a lírában, de abban a pillanatban, amikor a fehér lapon alakhoz, formához jut, immár nem az ellenőrizhető „tény” (inkább adat) tűnik szemünkbe, hanem a megjelenítés, a színre vitel „hogyan”-ja; ismét új versforma, képkincs, allúzió, elgondolás, gondolat, költői bölcselet, hagyományértelmezés igényli, hogy ráismerjünk: ugyanannak hányféle színe, kiterjedése, „végtelenje” és „végessége” lehetséges: az ismétlődés nem ugyanannak többé-kevésbé változatlan visszatérése. Mert egyrészt nemigen volna visszatérésnek nevezhető, másrészt ami ugyan az sem ugyanaz, hanem apró vagy nem apró elmozdulás, eltolódás, egy kicsit vagy nem egy kicsit esélylatolgatása annak, miként lehet ugyanazt sokszor nem ugyanúgy elmondani, mint lehet összejátszani azokat, amiket már ismerni hiszünk azzal, ami továbblendít, ami másképpen feszít, ami ilyeténképpen emlékeztet arra, ami volt, pedig ilyen alakzatban, teljesen így sosem volt.
Tandori Dezső néhány éve megkezdett, folytatott fordulata részint az Aforiz-diók, aforiz-mák jegyében áll. Ellene vethetnők, hogy ilyen aforizmusok régtől fogva beépültek a (világ)irodalomba, Goethe mondásoknak nevezte, egy részüket még be is szervezte kései regényébe; a Tandori Dezső által fordított Franz Kafkáról szólva sem hanyagolja el a kutatás az „aforizmus”-ok mint „egyszerű forma” emlegetését. Tandori Dezső (állíthatnók csak úgy odavetve) „magánmitológiát” szervez maga köré, amely hétköznapjainak és létezése közegének szűk teréből vonatkoztatja el a maga „mikro-történetét”, hogy abba belekomponálja bíbelődését a nyelvvel, amely „fölskiccelt” rajzai segítségével lesz összetettebbé. Ennyi azonban nagyon kevéssé kielégítő magyarázat arra a pályafordulatra, amelyben még az „egyszerű” formák, a legrövidebb rövidtörténetek sem kaphatnak helyet vagy jelentésigényű gondolatiságot. Annál kevésbé, minthogy nem egy efféle Tandori-mondás paradoxon, látszólagos ellentmondás, egy tétel, egy mondás színe és visszája, nem egyszer chiazmus, máskor egy rím segít az olvasásban.
S ha majd a Tandori Dezsőről szóló vaskos könyv részletezi, hogy az úgynevezett létösszegző versek hol és miként figyelmeztetnek költői bölcseletének alakulástörténetére, talán nem volna hiábavaló aforizmusainak részben előzményeit megkeresni ebben a lírában, részben összevetni az előzményekkel (például némely „pontversével”). Az első ránézésre mintha lefokozottnak tetszene ez az élet, mert viszonylag kevéssé szűrődik be a távoli, a kinti, a „világ”-i. Annál gazdagabban rétegződik a gondolati, amely helyenként nagyon mélyről fakad föl, létünk alapkérdéseit járja körül, élet, halál, emlékezés, mindenekelőtt a szó, a szavakon keresztül az irodalom, amely nélkülözi a terjedelmet, hogy érzékeltesse a bentit, a rejtőzőt. Amely mégis keresi a formát, szóval és rajzzal, egyik továbbmondja, továbbláttatja a másikat. Nem elszámolás, nem leszámolás, de számadás, nem kívánkozik a csongori hármas útra, ott lelhető a rilkei benső világtérben.
Tandori Dezső aforizmusai természetesen örökölték a műfaj nem egy sajátosságát, valójában a görög aphorizein nyomába erednek, elhatárolódnak elődtől, kortárstól, de kapcsolódnak is bizonyos mértékben, nem a szólások és közmondások általános igazságának kimondására törekednek, értékeket hordoznak, energiával rendelkeznek (olvasom egy német lexikonban), megfogalmazódásaikban, nemcsak a gyakori egyes szám első személy okán, szubjektívak. Nem a közösséget, az emberiséget szólítják meg, hanem az egyes embert, aki része és résztvevő abban a megformálódásban, amelynek ő a címzettje, hiszen a megpendítettet, a fölvázoltat, a kurtán megszólalót neki kell továbbgondolni, a „tézis” mögé tekinteni.
Nyolc évtizedes élet, következetes költői munkálkodás: mindez irodalommá varázsolódik a Mester művében. Jó volna, ha még jó darabig hallani lehetne ezt a hangot, olvasni lehetne kedves folyóirataiban a mondásokat. „Bizonyos, hogy halljuk lelkünk legmélyén – írja Szép Ernő. – S ennyi nekem elég.”