.svg)
Japán térképe mellett a kocsi képernyőjén vörös, japán nyelvű felirat villogott; nem értettem a szöveget, de ez nem is fontos. Nem Japánban voltunk, hanem Grúziában, az irányítórendszer talán kétségbeesetten próbálta megkeresni az utat vissza, az országba, ahol a mikrobuszt gyártották és használták. Aztán, miután az a japán fogalmak szerint amortizálódott, kivonták a forgalomból, és eladták ide, a Kaukázusba.
Ami japán fogalmak szerint öreg, az itteniek szerint még nem: sok hasonló, jobbkormányos mikrobusz és személyautó közlekedik a grúziai utakon. Kicsinek tűnnek az európai autókhoz képest – az oroszokról és az amerikaiakról nem is beszélve. Erősek és strapabírók, ahogy Zviad, a sofőr mondja. Erre szükség is van a hegyekben. A kormány melletti irányítórendszert persze nem használják. Nem értem, miért nem kapcsolják ki – lehet, nem tudják, hogyan kell. Az autóvezetéshez boszorkányosan jól értenek az itteni sofőrök, de a fedélzeti rendszerekhez nem. Valószínűleg nincs is szükségük erre a tudásra, bárhogy is próbálják felhívni magukra a figyelmet a japán feliratok.
A szűk utakon lassan kapaszkodtunk fölfelé a Kaukázus hágóin. Néha elfogyott a beton és az aszfalt, de Zviad, úgy tűnik, minden szegletet ismert. Az út néhol szétcsúszott betonblokkokból állt, a harminc-negyven centis rések között ügyesen kellett kormányozni. Egy helyen a pálya fele leszakadt, máshol kőgleccserek éles hordalékát kellett kikerülni. Előbukkantak az első hófödte hegyek, aztán az egyre magasabb és magasabb csúcsok.
A hegycsúcsok napszítta fehérsége, az erdők mélyzöldje, a friss, hűvös levegő, a természet szinte emberentúli szépsége gyorsan elzsongított; az utak és az épített emberi környezet roncsai, a gondozatlan, félbehagyott házak, rozsdás gyárak, hidak látványa vissza-visszarántottak a földre. Megszoktam már ezt az egykori Szovjetunió utódállamaiban. Próbáltam a természetre figyelni.
Berepült az autóba egy pillangó. Zviad szerint a Kaukázusban különösen sok van belőlük. Sok helyen láttunk kék-sárga méhkaptárakat. Lovak, juhok, tehenek, disznók, kutyák bukkantak fel az autó körül, egy-egy csorda miatt néha percekig vesztegeltünk, az út része volt e domesztikált állatokkal való együttélés és -mozgás is. Öt-hat órányi kanyargás után este láttuk meg Mesztia kivilágított tornyait.
Mesztia, a Kaukázus egyik déli völgyében, földrajzi értelemben már Ázsia. Az orosz határ a hegygerincen van, négy-öt kilométerre a várostól. Grúzia, bár viszonylag kis ország, nem egységes: Mesztia Szvánföld része. A szváni nyelv és kultúra, bár hasonlít a grúzhoz, büszke önállóságára. Grúzia ezt régóta tagadja, hasonlóan sok nemzetállamhoz – Edvard Benešre, Csehszlovákia elnökére gondolok, aki következetesen állította, hogy a szlovák nem önálló nyelv, csak a cseh egyik dialektusa. De gondolhatnék sok 20. és 21. századi politikusra: a nemzetegyesítő dinamika mindenütt hasonló.
Mesztiában láttam egy filmet az 1920-as évekből, a Szovjetunió idejéből, ami a szinte érintetlen szváni közösség, a daba mindennapjait mutatta be. Így élhettek itt ötszáz évvel korábban is. A hegyek között, a magasban, a világtól elzárva az igazi veszélyt sokáig nem a hódítók jelentették, hanem a lavinák és a szomszédos falvak lakói. Néha pedig egyenesen a szomszédok. A jellegzetes, három-négy emeletes tornyokat azért emelték a lakóházak mellé, hogy harcok idején védelmet nyújtsanak a családoknak.
A kétemeletes lakóház és a torony volt a családok vára. A családfő hatalma és elsősége megkérdőjelezhetetlen volt – és a felelőssége is. Ő irányította a támadást, gyakrabban a védekezést, a javak és az emberéletek megőrzését, behúzódva az ablaktalan tornyokba, időt, életet és tárgyalási alapot nyerve. Állam, király, földesúr keze sokáig nem nagyon ért el a hegyek közé, a családok szervezett rendtartásra alig számíthattak. Szigorú rendben éltek, egymás között is, a kegyetlen természettel is. A legtöbb torony a 9-10. század körül épült. A mai értelemben vett államhatalom csak a 20. században jelent meg Mesztiában.
A fogadót, ahol laktunk, egy testes szváni asszony, Katuna igazgatta. Mindig egy hatalmas íróasztal mögött ült. Gyakran beszélgettünk, őszintén és barátságosan. Én a szvániakhoz próbáltam közelebb jutni általa. Ő bölcs és nyugodt kíváncsisággal érdeklődött kilétem felől.
Megérkezésünk után szinte tobzódtunk itt a profán földi örömökben. Régen laktunk ilyen kényelmes szobában. Tágas háromszögét a régi ház zegzugosságának köszönhette. Széles hajópadlók borították, az ágy nagy volt és kényelmes, az ablak mellett kis kályha állt. A szoba és a fürdőszoba egy-egy fala az ezeréves toronyhoz kapcsolódott; köveit este diszkrét lámpák világították meg. Az erkélyről a havas hegyeket éppúgy lehetett látni, mint a város tornyait és a kertben csobogó forrást, mellette a hintával. Később többször üldögéltem itt egy könyvvel és figyeltem az érkező-távozó vendégeket. Katuna mindenkivel egyformán figyelmes és udvarias volt, a németekkel éppúgy, mint az angolokkal, az ukránokkal vagy az oroszokkal, akik főleg hétvégén jöttek kirándulni.
Háború volt, a hegy túloldalán, néhány kilométerre lévő Oroszország háborúban állt, és ez itt, a határ mentén is érezhető volt. Moszkva néhány éve Grúziát támadta meg, aztán pedig Ukrajnát. Itt béke volt, ide mindenki utazhatott, a hadviselő felek is. De Grúzia ugyanúgy szovjet utódállam volt, mint Ukrajna, és senki sem tudta, hogyan folytatódik a háború. A kényelmünkre rátelepedett a háború súlya. A múlt megelevenedett, és erőszakosan formálni kezdte a jelent.
„Uschba, der Fürchterliche”: a város melletti, majdnem ötezer méteres csúcs neve, éppúgy, mint a német szöveg, a hegy félelmetességére utalt a panzió falán. A régi, talán százéves plakáton a kétcsúcsú hegy nem volt félelmetes. A két jeges csúcs a mítosz szerint Dali istennő lakóhelye. A vadászat fehér bőrű, vakító szépségű, öntörvényű istennőjét általában meztelenül vagy sok aranyékszerrel ábrázolják.
Ottlétünk első napján majdnem ezer métert emelkedtünk Mesztia széléről egy sífelvonóval, és sokkal közelebbről láttuk az Usba csúcsait. Előbb könnyű felhő takarta, aztán előbukkant, akárcsak a többi kék-fehér hegycsipke. Jól láttuk a fent sebes, aztán a völgyben lelassuló, széles folyót a sok lerakott kővel, a mély vízmosásokat, és középen, körülötte a dabát, a várost. Gyalog mentünk le a hegyről, a sétautakról néztük az erdőt, ami a távolból meg a sífelvonó magasából olyan egységesen zöldnek tűnik. A lombok alatt egyszerre láttuk a részleteket: a pusztulást és az újjászületést, az avarrá málló, kidőlt öreg fatörzseket és mellettük a növekvő kis világoszöld fákat, amik a meredek sziklák között ágaskodnak.
Hirtelen robbanást hallottunk a távolból. Összerezzentünk. Beértünk a városba, kikerültünk egy tehéncsordát, átmentünk egy hepehupás hídon. A híd lábánál fekete ruhás, fekete kendős asszonyok mellett rövidnadrágos, aranyláncos férfiak üldögéltek nyugodtan. Félbemaradt építkezések és elhagyott, pusztuló házak, gazdátlan sóder- vagy homokhalmok, törött, felborított autók, kóbor kutyák között botladoztunk a göröngyös, néhol élesen kiálló köveken. Az egyik utca köveit nagyjából tízméterenként vastag gerendák tagolták, belőlük csavarok lógtak ki. Az út szélén óriási csalánbokrok nőttek. Egyszer váratlanul előbukkant egy ló és elrohant mellettünk. Ismét hallottuk a robbanást. A helyiek ügyet se vetettek rá.
Egy boltban török és orosz édességek között válogattunk. Utóbbiak között sok állatfigura volt, maci, mókus, vicces pofájú farkas vicsorított a csokoládépapírról. Az utcákon és az üzletekben a grúz mellett főleg orosz és angol feliratok domináltak, a régi utcatáblák oroszok voltak, az újabbak angolok. Sokak számára most is az orosz a közvetítő nyelv. Sok helyen láttunk kínai feliratokat is. Törökös kávét ittunk, aztán Bavaria sört, amire alul, kisebb betűkkel az volt írva: Holland. Persze, értettem, hogy ezt licensz alapján itt gyártják, de a bajor–holland–grúz kavalkád (a korábbiakról nem is beszélve) látványa megnevettetett. A spontán nevetés talán nemcsak ennek a kavalkádnak, hanem a helyzet kaotikusságának is szólt. A nevetés megkönnyebbülés is. Lassan akklimatizálódtunk Mesztiához. A legfinomabb végül nem is a kávé és a sör volt: a városban nagyon sok tiszta vizű csobogóból lehetett vizet inni.
Talán több kék alapú, sárga csillagos európai zászló volt az utcákon, mint grúz. Az összes középületen ott lobogott. Pedig Grúzia nem is tagja az Európai Uniónak – a zászlók inkább vágyódást fejeznek ki. „Európa” innen, a Kaukázusból, a Fekete-tenger keleti oldaláról inkább vágykép: a szovjetek uniójának helyébe lépett. Támogatottsága sokkal nagyobbnak tűnik. Még akkor is, ha a Szovjetunió összeomlása után óriási, feldolgozhatatlan ressentiment-tömeg maradt – nem csak az utcákon.
A romos és félbehagyott házak között néhány üzlet és középület jobb állapotban van. Utóbbiak hivalkodó modernizmusa szinte abszurdnak tűnik a régiek mellett. A város központjában talán kulturális központot, városházát kezdtek építeni, de ez is félbemaradt. A csupasz betonlapok, téglahalmok, a fekete fóliával bevont ablakok, a bedeszkázott árkádok között kis tér szorong, valószínűleg agórának szánták. A közepén a középkori Tamar királynő szobra, a talapzatán négy vallás jelei. Körülötte kóbor kutyák. A vallási tolerancia szép mondatait olvasva ismét robbanást hallottunk. A kutyák fölemelték a fejüket, aztán tovább lustálkodtak. A középkori királynő egyik oldalán olasz rendszámú autó volt, rajta a glóbusz és a grúz zászló. A másik oldalon német busz, Marx Reisen felirattal, nagy Európa-térképpel, délkeleti peremén Grúziával. A kereszttől a félholdig, Tamartól Marxig, a Szovjetuniótól Európáig az összetorlódott benyomások és gondolatok sokáig zsongtak bennem.
Másnap reggel, amikor kinéztem az ablakon, malaccsorda vonult a panzió előtt a göröngyös úton. Kérdeztem Katunát a robbanásokról, de ő sem tudott erről semmit. Talán Oroszországból jön. „Vigyázni kell az oroszokkal. A világ legsértettebb népe” – mondta hirtelen.
Az étteremben finom volt a mézes kenyér, a kompótlé, a hússal és a zöldséggel kevert joghurtos saláták. Az egyik asztalnál hangos német társaság reggelizett. Este érkeztek két nagy terepjáróval, Törökország felől, hogy megmásszák az Usbát. Felszereléseik nem hagytak kétséget céljuk komolyságáról. A másiknál orosz család ült. Időről időre a szamovárhoz vonultak, átlátszó poharakból itták a teát. A felnyírt hajú fiatal férfi pólóján „Relax”, az egyik kisfián pedig „Fun” felirat volt. Amilyen fesztelenek voltak a németek, ők olyan csendesek.
Így fogadott Mesztia. Néhány nap alatt megszoktuk az itteni életet; az ember gyorsan alkalmazkodik. Egy idő után a pulzáló robbanások is természetesnek tűntek.
