No items found.

Térkép a magyar dokumentumfilm láthatatlan világáról

XXXIII. ÉVFOLYAM 2022. 21. (851.) SZÁM – NOVEMBER 10.

Mit csinál a hétköznapi halandó, ha meg akar nézni egy játékfilmet? Elvileg könnyű a dolga: megnézi a moziműsort, kiválasztja a darabot, amely érdekli, elmegy, megveszi a jegyet, beül egy elsötétülő terembe és megvárja, míg a gyöngyvásznon peregni kezdenek a képsorok. Ez a dolgok rendje a világ minden sarkában, ahol (még) van működő mozi. Ha pedig nem akar moziba menni, felcsapja az internetet és kész.

De mit csinál a hétköznapi halandó, ha meg akar nézni egy magyar játékfilmet, ráadásul Erdélyben? A moziműsort hiába böngészi, hiszen csak elvétve jut el egy-egy magyar mozgókép a mi végeinkre. Nincs mit tennie: vár arra a pár filmfesztiválra (például TIFF, Filmtettfeszt), ahol magyar filmeket is vetítenek. Ha pedig nincs kedve várni, felcsapja az internetet és kész.

És végül, mit csinál ez a hétköznapi halandó, ha történetesen egy magyar dokumentumfilmet akar megnézni? Moziba hiába menne: a dokumentumfilmek moziforgalmazása manapság is pocsék, hát még a határokon túl. Bizonyos értelemben érthető módon: egyes kivételektől eltekintve nem hoznak profitot. Böngészheti esetleg a magyar tévék műsorát, mert előbb-utóbb (többnyire lehetetlen időpontokban) rábukkan egyre, ha nem is arra, amit meg szeretne nézni. Vagy a jó kortárs reflexszel felcsapja az internetet… és irtó dühös lesz. Ugyanis nagyon kevés dokumentumfilmet találhat meg egyszerű kereséssel. És azok közül, amiket talál, nos, elég sok a szakmányban készített egyendarab. Pedig a magyar dokumentumfilm, mint műfaj, egészen kiváló: szerénység nélkül rajta van a világ dokumentumfilmes hegycsúcstérképén.

És a tetejébe van egy másik probléma is: tekintettel a dokumentumfilm láthatatlanságára (forgalmazás, marketing, promóció, dokumentumfilmeket sugárzó tévéadó hiánya stb.) a hétköznapi halandó abban az abszurd helyzetben találhatja magát, hogy egyszerűen nem tudja, mit írjon be a keresőbe. Nem ismeri a címeket, a rendezőket, színészek pedig ebben a műfajban nemigen vannak… És akkor nem néz dokumentumfilmeket. Pont.

Ebben a helyzetben igazi „szellemmentő” kézikönyvként működhet az MMA Kiadó 2022-es, 100 magyar dokumentumfilm című kötete. Buglya Sándor filmrendező (és annyi minden más) kiváló szerkesztői munkát végzett, különös tekintettel a hétköznapi halandóra (legyen ő dokumentumfilmre kíváncsi laikus, filmklub műsorát összeállító szervező vagy éppen történelemórára készülő tanár): a bevallottan nem teljességre törekvő és kánonépítő szándék nélkül összeválogatott százas csoportot (amelyről azért elmondható, hogy az 1936 és 2014 között készült hatalmas magyar dokumentumfilm-termés afféle minőség-alapú élbolya) téma szerint tereli kisebb egységekbe, a filmek sűrűjében való eligazodás megkönnyítése okán. A könyvet felütő filmes szakembert ez esetleg zavarhatja, viszont nem győzöm hangsúlyozni: ez a kötet nem csak, sőt, megkockáztatom: elsősorban nem filmes szakembereknek készült. Létrejöttét is egy filmklubnak köszönheti, ahol a száz filmet levetítették, utána pedig beszélgetések zajlottak, ezek részletei is bekerültek a könyvbe.

Jó, egy filmes kézikönyv remek dolog, ha olvasás, böngészés után az ember meg is nézheti az illető opuszt. És a hétköznapi halandó ismét beleütközik a rendkívül idegesítő falba. Mert például azt olvassa a kötetben, hogy az első magyar dokumentarista játékfilm, a Hortobágy 1936-ban született, és noha egy bizonyos Georg Höllering nevű osztrák rendező jegyezte, nem kisebb író dolgozott a film fikciós részén, mint Móricz Zsigmond. Na mármost, ha felüti a YouTube and Co.-t, csak rövid részleteket talál a filmből. Ami nem jó. Mert filmekről a filmklubokban is a mozgókép levetítése után érdemes beszélni. Nem helyette.

A könyv valóban tartalmazza a jelzett időszakban készült magyar dokumentumfilmek, ha tetszik, krémjét, a válogatók ízlése és szakmai ítélete alapján. És szerencsére jó párat meg is nézhet az ember, miután elolvasta a vonatkozó „sztorit”. Nem szeretném hosszan sorolni a filmeket, rendezőket, inkább kiemelek kettőt a száz közül, nem egészen tetszés szerint, inkább annak alapján, ahogy olvasás, nézés közben eltátottam a számat. Gaál István 1957-es, Pályamunkások című főiskolai vizsgafilmje csupán négy perces, viszont világszínvonalú mestermunka. Egy vágással és plánváltással megkomponált munkadal, amely egyrészt emléket állít az azóta „kihalt” krampácsoló szakmának (a krampácsolók a vasúti sínek közé szórt zúzalékkövet tömörítették jó nagy kalapácsaikkal), másrészt időtlenül szép, szomorú, önmagába záródó etűd az egyetemes embersorsról.

Almási Tamás Ítéletlenül című 1991-es filmje egyetlen, ám annál hatalmasabb kockázattal terhes drámai pillanatra építkezik. Ez a pillanat az, amikor a rendező (mindent erre a lapra téve fel) szembesíti a Rákosi-korszak idején a kistarcsai internálótáborba zárt (a forgatáskor ugyancsak idős) nők egy csoportját az akkori smasszerükkel, mégpedig a helyszínen. A pillanat, amikor Piroska őrnagy kinyitja a cellaajtót és ráköszön a volt internáltakra (van köztük írónő, exkulák, arisztokrata hölgy, színésznő, sőt, Szálasi Ferenc felesége), egyszerűen leírhatatlan. Almási e nulla pont köré építi fel képsorait, az eredmény pedig megrázó és megnyugtató egyben.

Erdélyi olvasónak külön öröm a kötet Erdélyi történetek című fejezete, amely a mi tájainkon, „a mi kutyánk kölykeiről” szóló filmeket tartalmaz, összesen hatot. Persze, lehetett volna több is (például Szomjas György erdélyi zenészdokujait hiányoltam picit), beleférhetett volna még pár erdélyi rendező (kettő fért bele a válogatásba, Makó Andrea és Bálint Arthur), de annak tényleg örül az ember, hogy Buglya Sándor és társai figyeltek az „erdélyi szekcióra”. Mások, máskor ezt valahogy elfelejtették.

Összegzés helyett: a legjobb talán az lenne, ha létezne egy olyan hely, ahol ezt a száz dokumentumfilmet (és nem csak) meg lehetne nézni, akár egy virtuális belépő megvétele árán. Időnként a Nemzeti Filmintézet filmarchívuma, ha tetszik, megengedi, hogy a hétköznapi halandó megnézzen néhány alkotást, de ez nem elég. Folyamatos hozzáférés kellene. Ám amíg ez nincs meg, a legjobb az, hogy itt van a 100 magyar dokumentumfilm című könyv, mint afféle térkép, amely eligazítja az embert a magyar dokumentumfilm sajnálatos módon jelenleg is elég láthatatlan világában.

 

Buglya Sándor (szerk.): 100 magyar dokumentumfilm 1936–2013. MMA Kiadó, Budapest, 2022.

Összes hónap szerzője
Legolvasottabb