Utazás a nemlétezőbe

Annak idején a kritika „a tökéletes musical-nek nevezte”. Megálla­pít­ha­tat­lan, hogy ez igaz-e, de tény, hogy 1956-os bemutatása óta a My Fair Lady emberek millióit ejtette rabul. A broadway-i premiert követő hat év alatt közel háromezer alkalommal játszották. Több mint fél évszázad óta töretlen népszerűségének megkerülhetetlen része volt a George Cukor által 1964-ben rendezett, legendássá nemesedett film, de a siker igazi magvát mégis a történetben kell keresnünk. A George Bernard Shaw által papírra vetett (és ógörög történeten alapuló) Pygmalion című drámát 1955-ben írta át zenés darabbá Alan J. Lerner. Ekkor kezdődött az a diadalút, amelynek vége távoli jövők ködébe vész.

Marosvásárhelyen 2012 szilveszterének estéjén láthatta először a helyi közönség a Harsányi Zsolt rendezte My Fair Lady című előadást, amelyet idén ismét műsorra tűzött a Tompa Miklós Társulat. A felújított produkció pedig igazi közönségsiker.

A Pygmalion és a My Fair Lady cselekménye számos pontos megegyezik, azonban, mint azt a vásárhelyi előadás rendezője nyilatkozta, érdekfeszítő „a Pygmalion-történet által felkínált lehetőség, amely elgondolkodtatásra késztet alkotó és műalkotás, mester és tanítvány, férfi és nő viszonyáról. Az ókori görög mítosz Galatheája boldog házasságot köt Pygmalionnal, alkotójával. Shaw Elizája már nem hódol be olyan könnyen, mint hajdani elődje. Alan J. Lerner – a Pygmalion alapján 1955-ben írt – My Fair Lady-je a Higgins és Eliza közötti happy enddel végződik.” Az egyik kulcsfontosságú különbség tehát a mű végkifejleténél keresendő. Harsányi Zsolt rendezői koncepciója pedig áthidalta ezt a különbséget.

Korhű, mondhatni klasszikus, huszadik század eleji angliai piactér, illetve utcarészlet fogadja a nézőt, miután elhangzik a(z élőzenés) nyitány és felgördül a függöny. Járókelők, úriemberek, árusok és kofák. A véletlen folytán itt találkozik először a két fonetikarajongó: Henry Higgins professzor (Bokor Barna) és Pickering ezredes (Tollas Gábor). Itt pillantják meg az előadás címszereplőjét, Eliza Doolittle virágáruslányt (Varga Andrea), akinek a cserfes szájánál csak a paraszti modora és a kiejtése rosszabb. És természetesen, brit úriemberek módjára itt is fogadnak. A dúsgazdag Higgins hosszú távú tartózkodásra otthonába invitálja a szintén nem elhanyagolható anyagi háttérrel rendelkező ezredest és otthonába viteti Elizát is. A fogadás tétje: hat hónap alatt utóbbit megtanítja olyan szépen beszélni, hogy még a királynő sem állapítja meg, hogy nem arisztokrata kisasszonyt lát. A tanítás Higgins dolga, költségeit pedig Pickering ezredes állja. Ezen alapszituációból nő ki a mű és az előadás. Innen kezdődik az a hosszú, de rövidnek tűnő, számos vitával, veszekedéssel tűzdelt folyamat, amelynek végén nemcsak Eliza változik meg, hanem fiatal professzora is. Eliza megszépül és megtanul nem csak szépen beszélni, de úrilányhoz méltóan viselkedni is. Higgins jóval mélyrehatóbb változásokon megy keresztül. A hatalmas háttérműveltséggel rendelkező, de meglehetősen infantilis, nonkonformista, megrögzött agglegény beképzeltsége a múltba vész, a korábbi csalódások okozta jégpáncél megtörik és a rigolyás tiniként viselkedő úrfi felnő. Higgins nemesi családja, az eleinte ridegnek tűnő, de – mint az később kiderül – érző szívű és intelligens édesanya (Lőrincz Ágnes) elfogadja, befogadja a lányt, akinek azt is megsúgja, hogy ne fusson a fia után. Jön az, ha úgy érzi. És a számítás bevált.

Harsányi Zsolt előadása nem kíván erőszakosan aktualizálni és jól teszi ezt. A rendezői koncepció a jó ízű, ízléses és pozitív értelmű szórakoztatást tűzte ki célul, e célnak pedig meg is felel. A művet számos humoros mellékszál színesíti, amelyeket – szerencsére – az előadásból sem vágtak ki az alkotók. Ilyen a züllött, ám a maga panelproli modorában is eszes apa, Alfred P. Doolittle (Gáspárik Attila) és ivócimborái esete, akik kocsmáról kocsmára járnak az éjjeli utcán, mint valami vidám kísértetek. Ide sorolható a Higgins professzor és házvezetőnője, Miss Pierce (Moldován Orsolya) közötti, szinte anya-gyermek viszony, valamint az Elizába fülig szerelmes balfék dzsentri, Freddy Eynsford-Hill (Galló Ernő) is, aki a Higgins háza előtti villanyoszlopról zengi meglehetősen nyálas ódáit az egykori virágáruslányhoz. Minden, ami a színpadi mikrokozmoszban zajlik, korhű. A díszlet nagyszerű, akár a boltok és cégérek sora által határolt piacteret, akár a Higgins könyvespolcokkal zsúfolt empire dolgozószobáját, akár a lóversenypálya páholyát, akár a hófehér báltermet, a mű egyik legfontosabb jelenetének helyszínét tekintjük. A jelmezek gyönyörűek, a zene természetesen a Frederick Loewe szerezte eredeti, az élő zenés előadásmód, a tánckar, a koreográfia mind-mind elhiteti velünk: a huszadik század elejének boldog békeidőiben járunk, amikor még senki sem hitte volna el, hogy ezt az idillt hamarosan szétzúzza két iszonyatos világháború.

A George Cukor által rendezett film hatása egyértelmű és a színpadon is megmutatkozik. De nem válik zavaróvá, mert a My Fair Lady egyszerűen ilyen. Nemigen tudnánk másképp elképzelni, és egy erős aktualizálás minden bizonnyal nem tenne jót neki. Itt a múlt egy cukormázba mártott darabja elevenedik meg a maga negédességében, enyhe modorosságában és nagyszerű humorában, akár a komolykodó Higgins szerencsétlenkedéseit, akár Pickering magvas beszólásait, Alfred Doolittle öniróniában dúskáló szónoklatait tekintjük. És ide tartozik az Eliza és Higgins között lassan kialakuló szerelem is. Mindez megidézi az említett békeidőket, és ebben a hiteles színészi játéknak is elodázhatatlan szerepe van, lett légyen bármelyik szereplőről is szó. Elvarázsolják a közönséget és elrepítik egy olyan világba, amelyet már csak nagyszüleink, dédnagyszüleink emlékezéseiből ismerünk. És ami lényeges: a Harsányi-féle koncepció nem zárul egyértelmű hepienddel! A fejleményeket ránk bízza. Kérdéseket vet fel az előadás legvégén, amelyek által egyrészt tovább él bennünk a produkció, másrészt a rendező ezzel Shaw emléke előtt tiszteleg. Az idillt csak a rendezői snitt-technika töri meg, de az annál gyakrabban. A jelenet-sötét-jelenet-sötét váltakozása a nagyméretű és részletgazdag díszlet miatt valószínűleg elkerülhetetlen volt, mégis jól esett volna egy másik megoldás. Mert egy idő után töredezetté válik a produkció, amelynek linearitásán a színpadi, közösségi táncra perdülések sokasága sem segít. Igaz, zenés darab, de a kevesebb lehet, hogy itt több lett volna.
A negatívumok mellett azonban élvezetes, nívós, a szó nemes és klasszikus értelmében szórakoztató előadást láthattunk Marosvásárhelyen. Amelynek erőssége a korhű megjelenítés, a hiteles színészi játék, a nagyszerű díszlet, az igen szép jelmezek sokasága, az igazi humor, valamint az a lazaság, könnyedség, ahogyan mindez a színpadon megnyilatkozik és egységes egésszé, önálló entitássá olvad össze. Nincsenek kiugró élei, sima és ízléses: szappanbuborék egy valószínűleg soha nem létezett múltból, amelyre mégis olyan jó visszaemlékezni.

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. George Bernard Shaw – Alan Jay Lerner – Frederick Loewe: My Fair Lady. Szereplők: Varga Andrea, Bokor Barna, Tollas Gábor, Gáspárik Attila, Lőrincz Ágnes, Galló Ernő, Fülöp Beáta, Moldován Orsolya, Benedek Botond, Barabási Tivadar, Benő Kinga, Antalka Gergő, Boros Csaba, Korpos András, Ördög Miklós levente, Rózsa László, Csíki Szabolcs, László Csaba, Somody Hajnal, Szabadi Nóra, Kiss Bora, Bartha László Zsolt, Keresztes Ágnes, Illés Alexa, valamint: Bezsán Noémi, Deák Orsolya, Varga Balázs, Hajdu Imelda, Horváth Anna, Karsai Dávid, Mihály Szilárd, Ruszuly Ervin. Rendező: Harsányi Zsolt; Díszlettervező: Adrian Ganea; Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias; Dramaturg: Csép Zoltán; Koreográfus: Bodor Johanna, Korrepetitor: Strausz Imre István; Zenei vezető, karmester: Incze G. Katalin.