Varró Eszter újra megmutatja

Nagy Albert: Fürdő után II.
Mióta átszabtam saját testemet, én vagyok a legjobb nő a faluban, mindenkit esz utánam a fene. Most meg az ikrek miatt irigyelnek. Egy hete két olyan formás gyereket szültem, hogy múzeumban kéne mutogatni őket.
Varró Eszter vagyok. Tavaly én nyertem meg a Ki mit tud?-ot a faluban. Többen elájultak, amikor kicsinosítottam magam a színpadon. Élő adásban adta a tévé, ahogy a nagy szabóollóval levágtam magamról a felesleges részeket, aztán megvarrtam a testem. Tökéletes lettem, akár egy filmsztár.
Azóta rengeteg dolog történt velem. Az életem teljesen megváltozott. Bár a faluból alaptalan vádakkal elüldöztek, de az új lakóhelyemen minden jól alakult, a szerelem is rám talált. Tökéletes családom van az ikrekkel és a férjemmel, Nikolásszal. Még a neve is előkelő: Nikolász. Jó családból való, a tenyerén hordoz, és az első pillanattól kezdve gyereket akart tőlem. Eleinte nem szerettem volna újból anya lenni, de aztán apám, aki a hűtőben lakik, meggyőzött, hogy úgy tarthatom meg hosszútávon Nikolászt, ha szülök neki. Apámról újabban csak keveset beszélek, mert az előző lakhelyemen valaki éppen miatta terjesztett rólam hazugságokat. Apám életében rám sem nyitotta az ajtót, de amióta meghalt, állandóan itt lábatlankodik körülöttem. Leggyakrabban a hűtőben ücsörög és figyel. Szerintem azt ellenőrzi, hogy mit eszek, ugyanis állandóan fogyókúrázom, és hajlamos vagyok éjszakánként elborult aggyal mindent felzabálni. Meséltem apámról egy-két embernek, akikről azt hittem, a barátaim, azok meg mindenkinek elmondták, amit tőlem hallottak. Szerencsére arról senki nem tud, hogy halott nagyanyám is meglátogat időnként. Sok jó ötletet kapok tőlük, egyebek mellett azt is ők tanácsolták, jobb lenne tiszta lapot nyitnom. Így költöztem el a Ki mit tud? után a faluból, s ezért kellett megszabadulnom az első gyerekemtől. Nikolász nem tudhatta meg, hogy már szültem valaki másnak, hogy vette volna ki az magát. Aztán meg a pénz is jól jött, amit a gyerekért kaptam. Abból vettem meg a kis házat, amiben most a családunk él. Nem mondom, hogy palota, de a mi szerelmi fészkünk. Meg kellett mutatnom a falusiaknak, hogy erős, önálló nő vagyok, aki egyedül is képes boldogulni. Korábban Pesten éltem, de el kellett költöznöm, mert az első uram elhagyott és kisemmizett. Ő sem járt jobban, mint én, most ott fekszik a nagy diófa alatt, halott nagyanyám vigyáz arra, hogy meg ne találják a holttestét. Én mindig mondtam neki, így jár, aki velem ujjat húz, de nem hallgatott rám.
Nikolásszal egészen más a helyzet, ő pont olyan, mintha nekem találták volna ki. A tenyerén hordoz, ikrekkel ajándékozott meg, tökéletesek vagyunk együtt. Mindenki minket irigyel a faluban.
Az ikrek hét napja születtek. Nézem őket, és nem győzök hálálkodni értük. Az első gyerekemmel teljesen más volt a helyzet. Miatta meghíztam, a mellem lógni kezdett, éjszakánként bömbölt, kikészített. Éppen ezért kellett átszabnom magam. Az első férjem sem hagyott volna el, ha nem szülök, akkor még ma is feszes, kidolgozott testtel élhetnék a rózsadombi villánkban.
Az ikrek viszont tökéletesek. Ők az én valódi kincseim, olyanok, amilyeneknek megálmodtam őket. Formás arcocskájuk van, s már most is folyton mosolyognak a tökéletes kis szájukkal. Nem sírnak, nem hisztiznek, csak nevetnek és néznek rám a nagy kék szemeikkel. A kislány rám hasonlít, a kisfiú pedig Nikolászra. A testem pedig bombaformában van, senki meg nem mondaná, hogy szültem. Állok a tükör előtt, nincs rajtam ruha. A mellem akár egy húszévesé, a hasam izmos és feszes, a fenekem kerek, az egész testem tökéletes, mintha mérnökök tervezték volna. Pedig csak én szabtam át. Nem csoda, hiszen én vagyok az ország legjobb divattervezője. Na, jó, mióta Pestről elmenekültem, csak varrónő vagyok, de tagadhatatlanul a legjobb.
A múltkor is átjött az egyik szomszéd, hogy a kislánya állandóan sír, mert az osztálytársa kapott egy kiskutyát, s azóta ő is szeretne egyet. A szomszédasszony utálja az állatokat, ezért nemet mondott a gyerek kérésére. Erre mondom neki, varrok én a maradék rongyokból egy olyan kiskutyát, hogy mindjárt abbahagyja a sírást a kislánya, ha meglátja. Nekiálltam, estére kész volt a mestermű. A gyerek azóta is azt hiszi, igazi kutyust kapott, naponta többször megsétáltatja. Az anyja annyira hálás, hogy folyamatosan küldi a kuncsaftokat, alig győzöm a munkát. Még jó, hogy az ikreim ennyire csendesek, különben nem tudnék dolgozni.
Most éppen egy menyasszonyi ruhát varrok, persze ez sem lesz hétköznapi. A gazdája folyton nyávogott, hogy nem talál magának fiút és vénlány marad. Egy idő után meguntam a siránkozását. Ráparancsoltam, vegyen néhány méter fekete szövetet, hozza el, aztán meg üljön ki a kapuba és várja a kérőt. Megvarrtam a vőlegényi öltönyt, néhány héttel később meg már a menyasszonyi ruhát csinálom hozzá. Mindenki boldog, azt hiszik, boszorkány vagyok, pedig csak egy egyszerű nő, aki varr ezt-azt.
Nemrég megkeresett egy riporter, arról faggatott: mi a ruháim titka, mit tudok, amit mások nem? Hallott a csodás férjhezmenetelekről, hogy asszonyok estek teherbe, akiknek babaruhát készítettem, a boldog gyerekekről, akiknek játékokat varrtam. Szóval kérdezgetett, én meg csak mosolyogtam, és azt nyilatkoztam, mindent nagyanyámtól tanultam. A mama mindezt végighallgatta a kredencen ülve, aztán amikor elment a stáb, jól leszidott, hogy miért hazudtam. Ő ugyanis egy gombot sem tudott felvarrni életében. Mit mondtam volna nekik?, kérdeztem tőle, miközben apám megint a hűtőből leskelődött. Az ikreket látták?, faggatott nagyanyám némi aggodalommal a szemében, már ha egy halott tekintetéből kiolvasható ilyesmi. Persze, hogy látták, válaszoltam neki, meg is dicsérték őket, a riporternő irigykedve mondta: neki is épp ilyen gyerekekre lenne szüksége, mert az övéi borzasztóan elevenek. Apám csak csóválta a fejét, amikor elmeséltem a történetet, aztán mérgesen becsapta a hűtőajtót maga mögött.
Etetési idő van, kiveszem a hűtőből az üvegeket, kicsit meglangyosítom az anyatejet. Nikolász nem bánja, hogy nem szoptatok, megértette, hogy nem szeretnék lógó melleket. Inkább a szomszéd faluból hozatom, ott is szült egy asszony, mindig marad teje, s mivel én varrtam az esküvői ruháját, hálából ideadja nekünk a felesleget. Az én ikreim csak keveset esznek, nekik épp elég, amit kapunk. Nikolász a kanapén ül, a tévében foci megy, utálom, de nem szólok érte, hadd nézze. Én addig megcumiztatom az ikreket. Most is édesen mosolyognak, felfelé görbül a kis szájacskájuk. A kislánnyal kezdem, a kisfiút addig Nikolász ölébe teszem, kell neki a test melege, a szülői szeretet. Amíg etetek, nézem őket, mennyire szépek együtt. A kicsi tökéletes mása édesapjának. Simogatom a kislányom haját, puha selymes, bódító az illata. Ha lehetne, ezt csinálnám egész nap. Közben pittyeg a telefonom, emlékeztető, én állítottam be. A riporter azt mondta, ma este leszek adásban, ki nem hagynám, hogy megnézzem. Tegnap a templomba menet mindenkinek eldicsekedtem, hogy ma benne leszek a tévében. Sőt a helyi internetes újság szerkesztőjének adtam egy kis pénzt, hogy tegye címlapra a hírt, miszerint interjú készült velem az ország legnézettebb csatornáján.
Miután megetetem az ikreket, leülök Nikolász mellé, megpuszilgatom és átkapcsolom a tévét a másik csatornára, ahol a riportomat közvetítik. Pár perc reklámot követően már megy is a műsor. A riporternő komoly képpel mondja, hogy ellátogattak ahhoz az asszonyhoz, aki tavaly élő adásban szabta át a testét. Ez én vagyok, bökdösöm Nikolászt. Elindul a riport, mutatják a házat, az ikreket, majd’ szétfeszít a büszkeség. A kisfilm végén a riporter egy idegen nőhöz fordul a stúdióban, és azt kérdi tőle: vajon mi zajlik Varró Eszter fejében, aki rongyokból férjet és gyerekeket varrt magának, és azt hiszi, hogy élő emberek?