Orbán István: Intarzia
No items found.

versek

XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 10. (720.) SZÁM – MÁJUS 25.
Orbán István: Intarzia

Kiskapuson át

(Über Kopisch)

A teraszról felragyog a nap, s


ha hunyorítok,


két napnak tűnik. Az egyiket


neked adom. S te akár

el is adhatod, ha nem vagyok számodra fontos. Holnap

Kiskapuson át


Kolozsvárra indulok, majd tovább Münchenbe. Ott

vár majd rám vagy én várok


egy újabb üzenetre. Jó ideje

valamiféle zúgás ült fülembe, mely egyre

csak nő, növekszik. Ó, nem,


a holtakkal nem beszélhetjük ki magunkat, nem, azt


akkor kellett volna megtennünk, míg

éltek. S kinek mondom mindezt? Senkit

nem bántanék meg. A világ olyannyira kusza, hogy


attól félek, egy szép nap végérvényesen

önmagába bonyolódik,


s szétfejteni nem tudja már senki sem.

Menekülés

(Flucht)

Hanne Kulessának



Vonattal érkezem. Vakító

neonfény, lerobbant mozgólépcső, ember-

tömegek gyúródnak, akárha valaki


bárhol is boldogságot osztogatna. Mire várok? Az

állomástéren kamerába futok,

mely a fellegekről csüng alá. Mögötte


rombológolyó, s hol egykor élet pezsgett,

most űr tátong ott. Félrement.

Megtanultam, hogy ne ragaszkodjam


úgy a szabadsághoz. Ha távozik az ember, sokra

nincs szüksége, egy zseblámpára

talán, konzervre, cigarettára


egyelőre. S ha magával többet vinne, ugyan-

oda tér hát vissza, ahonnan, azt mondta,

elmenne.




SZENKOVICS ENIKŐ fordításai


Összes hónap szerzője
Legolvasottabb