Versek

Csóka Szilárd-Zsolt: Nélkülözők

ne érj hozzám

az életnek nincs formája

új tájakat építek magamba

legyen hova elmenekülni

a hangos visszhang elől

most kell megtanulnom

átrendezni

berendezni születéssel

elővenni és megtisztítani

a magányt

polc mögé a bizonytalanságot

és polcra tenni az összes bántalmazást

nyugalommal vetni meg az ágyat

pórázra kötni végleg a zuhanást

szélnek ereszteni ezt a 71es évjáratú

régóta idegen apát

hallgat, az idő folyton mássá rendezi

az arcát

torkomon nyomom le elképzelt szavait

– az összes visszajön a számon

nem a szerelemről

egyszer részegen el akartam mondani,

és te rávágtad, hogy tudom.

nem a szerelemről akartam beszélni.

hét tonna űr alá nem lát le az ember.

egyszer részegen el akartam mondani,

milyen a kislány egy idegen szemébe zárva,

sárga fogsorban viszontlátni őt,

összevarrt szájjal lihegni.

megbánni a legelején,

és végigcsinálni lelkiismeretlenül.

nem a szerelemről akartam beszélni,

hanem a félelemről. a kislányról,

ahogy apja nyakában ül és ordítja,

nő vagyok. esti meséről álmodik,

kakaóról és negyvenkettes síbakancsról.

amióta el akartam mondani, és te rávágtad,

hogy tudom, kerülöm a hideg városokat.

félek, hogy elárul az aszfalt.

möbius

vastag szíjakkal az emberek

minden irányból földhöz szorítják a szarvast

négykézláb rángatják agancsát

ahányszor kitépik visszanő

ahányszor visszanő kitépik

a szarvas hallgat

a csont recseg

ahányszor elengedlek

Nora Luca

huszonhét tányér széttörött, fölötted hold,

folytatnod kell, ahol abbahagytad.

hangod remegés, csengőkoporsó, énekelj,

a magányod még nem naftalinszagú,

forogj, fehér fogad világít a nap helyett,

egyszemélyes haláltánc vagy az élők

karneválján.

mindegy

a szünetek jók, lezárni ezt-azt,

megbocsájtani,

kianalizálni a mániáidat,

ígéreteket tenni: hogy többet ilyet sosem,

hogy ezentúl másképp lesz.

két Lolita és négy Antigoné,

tetovált arcú nők, miközben gyereket

temetnek,

ilyesmik jutnak eszembe most róla.

rájátszások és olcsó közhelyek.

ha nincs baj, csinálnod kell egyet.

kinézni a kocsmában, hajnalig beszélni,

szétsírni az ölelést, ma sem találtad meg,

mától csak még jobban hiányzik.

a nemlétező úr a legnagyobb fekete lyuk,

nem szív be, már rég vége lenne,

nem enged el, már rég vége lenne.

befejezetlen utak, végtelen vasútállomások,

instant kávé, utolsó lejes cigik idegenektől,

a vonatok mindig késnek,

mindig túl hamar vagyok valahol.

jók ezek a rögök, hogy még meg tudnak

akadni,

hogy tudok veszteni.

azt akarom, hogy higgye el,

nekem már tényleg mindegy.

kacagásába remegett a föld, ahogy elindult,

hátulról figyelt, várt, hogy szárnyra váltson,

azt tudta, hogy a játszmáért érdemes,

azt nem, hogy a játszma mindig vérre megy.

Kali Ágnes 1996-ban született Sepsi­szentgyörgyön. Jelenleg szabadúszó dramaturgként dolgozik, Kolozs­váron él.

‍