1902 – Manchester, 1903 – Budapest

Természetesen Bécs és Budapest között, tágabb értelemben viszont a dualizmus kori Közép-Európában kell keresnünk Dohnányi Ernő zeneszerzői profiljának gyökereit. A szó legteljesebb jelentésében klasszikus az öröksége, amelyet a századfordulóhoz közeledve elszántan – képszerűbben fogalmazva: minden izmát megfeszítve – igyekszik kamatoztatható módon birtokba venni. Nagy formátumú, öttételes Első szimfóniája (op. 9., d-moll, 1902) megírása idején még egészen fiatal, és szorgalma, tudatossága, műveltsége és eredetisége – mind együtt! – elnémítja az igyekvés pejoratív felhangjait. Brahmsi eszményeket követ ugyan, de Dohnányi-módra.^*

Brahms ide vagy oda, Első szimfóniájának már kezdő ütemei is Anton Brucknerre – áttételesen pedig Wagnerre – emlékeztetnek. A nyugodt, de a legkevésbé sem megülepedő első tétel (Allegro ma non troppo) kezdő kürtszólójáról óhatatlanul Bruckner 7. szimfóniájának magába forduló, Wagnert gyászoló részére asszociálhatunk, még ha nem is a nevezetes Wagner-kürtökön kap hangot Dohnányi komoly, de nem komor témaajánlata, egy ritmikailag pregnáns, kezdetben dúr- és moll-hangzatok között tétovázó, de alapvetően borongós dallam. Már ez az első tétel is ámulatba ejt hangszerelésének ízléses nagyvonalúságával. Dohnányi előszeretettel használja a kontrasztos hangzásszerkesztést, különösen kifinomultan bánik a mély tónusú fafúvósokkal (elsősorban az angolkürttel, a basszusklarinéttal) a vonósokkal „szemközt”, s olykor ez a megoldás egyfelől epikussá, olykor kissé operássá is teszi zenei gondolatát anélkül, hogy díszletszerű lenne. Dohnányi jószerével minden fafúvóson „kipróbálja” a hálásnak bizonyult vezértémát, s az első tétel kétharmadánál bekövetkező, üstdobbal megtriolázott Nagy Kifejlet mintegy igazolja is a hosszas, gondos, fokozásban érlelődő előkészületet, hogy aztán zárlatában a tétel a szó legkonkrétabb értelmében nyugvópontra jusson.

A második, lassú tétel – Molto adagio! – második feléből kibontakozó kavargó, kissé népies ízű rapszódia némileg „Liszt-magyar”, de sorsszerűbb képzetekre vezet, futamos cifrázottságában sem öncélúan magamutogató. A romantika eszményeinek legjavát kínálja, és az első tételhez hasonlóan nyugalomba, csendességbe konkludál.

Bár általában nem igényel hat percnél többet, a harmadik tétel – tempójelzése szerint presto – a fafúvósok ritmikai zsonglőrködésével, olykor filmzeneszerűségével (tudom, ez vastag anakronizmus!), kellemkedő-könnyed vonóstémájával, cintányéros, metalofonos tuttijával kvázi „komolyan veszi” a tréfásságot (scherzo – ez a tétel megjelölése). Dohnányi méltatói közül többen is ezt a részt tekintik a szimfónia súlypontjának. Meglehet, központi pozíciója miatt, de az is elképzelhető, hogy a neoromantikán túllépő, magabiztosan, sőt varázslatosan kezelt nagyzenekariság folytán. Itt már nem Brahms, Bruckner, Mahler vagy Richard Strauss nyomain jár Dohnányi, hanem teljesen a maga útján halad, humor és báj, virtuozitás és fűszeresség elegyedik időbelileg szűken határolt, komponisztikailag viszont pompázó középtételében.

A negyedik és ötödik tétel – bár ezt nem szokás megállapítani –, úgy érzem, némileg összefügg. Az Intermezzo (4.) arculatában kétségkívül a brácsaszóló a hangulatmeghatározó tényező, a „másodhegedűs” viszont az oboa. Csak alig valamivel több három percnél ez az átvezetés, de a vissza-visszatérő szeptimhangzatok, a konklúzióra alkalmat adó hegedűszólamok határozott jelleget adnak e rövid tételnek is. A Finale (5.) viszont – a szimfónia leghosszabb tétele – természetesen a drámától a harsogó-dübörgő égzengésig, a hangszercsoportok csevegésétől a pizzicatto-sejtelmességig sokfélét kínál, hogy aztán a tétel kétharmadától e klasszikus és romantikus Dohnányi a kvintváltó barokk fúga előtt hódoljon.

Dohnányi első, d-moll szimfóniáját Manchesterben mutatták be 1902-ben, Hans Richter vezényletével. A magyarországi premier 1903-ban következett. Bartók annyira lelkesedett a grandiózus, „rendkívül buja és vonzó” szimfónia iránt – ahogy később Leon Botstein karmester jellemezte –, hogy legfontosabb témáit mintegy emlékezetből játszotta el zongorán Gruber Henrikné Schlesinger Emma budapesti otthonában. Akiből később Kodályné lett.

Jegyzet

*                Brahms nem ok nélkül volt Dohnányi orientációs pontja. A 19. század Európa-szerte elismert német zeneszerzője már a magyar komponista tanulódarabjaiban felismerte a „szimfonista-érzéket”, és több ízben dicsérte a fiatal Dohnányi tehetségét és zeneszerzői tudatosságát.

‍