500 watt

1984. november 9.

– Mit mondtál, hogy mi a neved? – kérdezte Vasy.

– Ilja – mondta a fiú. Magasabb volt két méternél, melléig sem ért a koreográfus.

– Micsoda, Ilja?…

– Nem mindegy? – kérdezte a fiú.

– Ehrenburg! – mondta Vasy. – Menj a fenébe, fiam!

A fiú utánament a színpadra. A jobb oldali hangfal mellé állt, de annál is magasabb volt. Amikor beözönlöttek a táncosok, olyan volt közöttük, mint egy világítótorony.

– Szólótáncot is vállalok – mondta a koreográfusnak.

– Csak nem itt – felelte az. – Dobja már ki valaki ezt a hülyét!

– Negyvenhét verset tudok kívülről – mondta a fiú. Erőtlen, gyerekes hangja volt. – És tizenötöt egy kis segítséggel.

– Vigyétek fel az erősítőt – mondta Vasy. – Abban segíthetsz!

A fiú erre bement a színpad mögé, és kikerült egy papírdobozt, amiben nem tudta, mi volt. Ácsorgott kicsit, és hallgatta a táncosok dobogását. Egyetemisták voltak, a Kitörést próbálták már tizedik alkalommal, de még sehol se tartottak.

– Hozzatok egy kávét! – üvöltötte Vasy. – Egy rohadt kávét, az istenit! – Mire két lány elindult a büfé felé, magas térdemeléssel. Mind a ketten aerobic-tornadresszt viseltek. Vasy rájuk nézett, és lehunyta a szemét. Pénzt persze nem vittek magukkal.

– Ki nekem ez a bakkecske? – kérdezte tőlük a büfésnő. – A fiam?

Irtózatosan kövér volt, alig fért be a pult mögé. Azon, hogy Vasy az ő fia, a lányok felröhögtek. Magas térdemeléssel visszatértek a színpadra.

– Mit csinálsz, te állat, ott a jobbszélen? – kérdezte Vasy.

– Nincs! Nincs! – mondták a lányok pont egyszerre, a dobogás ütemére. Ez volt az egyetlen, ami szinkronban ment ezen az estén.

– Micsoda? – kérdezte Vasy szürke arccal. Délelőtt a Filmgyárban volt próbája, délben a tévében, este pedig ebben az istenverte művelődési házban.

– Állj! – mondta. – Nem érted, te dinoszaurusz?

Mindenki leállt, csak a két lány nem.

– Kér még valaki kávét? – kérdezte Vasy.

Ketten jelentkeztek.

– Hármat hoztok! – mondta Vasy a lányoknak. – A szétválástól tovább! – Lábfejével verte az ütemet. A táncosok két sorba rendeződtek, és megkezdték a szétválást: összevissza, mintha a szél sodorta volna ki őket a sorból. Egyébként nagyon kedvesek voltak, és ruganyosak is. Az ELTE-ről is jött egy lány, akinek született térde volt. De ez még a múltkori próbán jutott Vasy eszébe. Most nem jutott az eszébe semmi. Leült a hangfal elé, és tenyerébe temette az arcát. A táncosok tovább ugráltak, az ütem nélkül. Egyébként teljesen mindegy volt.

A büfésnő most minden duma nélkül visszaküldte a lányokat. Azok faarccal visszatáncoltak a színpadra, és beálltak a többi közé, leghátulra a sorba, de Vasynak zenészfüle volt, és mindjárt észrevette, hogy kettővel többen vannak.

– Mi van? – kérdezte a tenyerétől.

– Nincs! – rikoltották a lányok, megint pont egyszerre.

Vasy tartotta még egy kicsit a homlokát a tenyerével, aztán felállt, megigazította az inggallérját, majd az övét is, amely sárga függönyzsinórból készült, és két kis bojt lógott rajta baloldalt.

– Zenét! – üvöltötte a stúdió felé.

Az üvegablakból lenézett a gondnok, egy széles arcú, bajuszos fiú, akit Moha bácsinak hívtak a táncosok; háta mögül pedig az Ilja művésznevű fiú, aki éppen akkor ért oda, és elállta az útját annak a segédmunkásnak, aki az erősítőt cipelte fel az utcáról. Már délben meghozták a teherautóval, letették a ház elé, és otthagyták. Közben kicsit megeredt az eső, az erősítőt beszórta finom vízporral. Kétoldalt mintha mintát gravíroztak volna a doboz zománcozott felületére, látszottak a segédmunkás ujjnyomai.

– Valaki nem tudott még lejönni, a szentségit? – kérdezte a gondnoktól. Úgy kérdezte, hogy érezze, ő lehetett volna az a valaki.

– Zenét! – üvöltötte ismét lent a Vasy.

– Ze-nét! Ze-nét! – harsogtak a táncosok.

– Nem bírom nézni! – sóhajtotta Ilja magas hangon.

– Akkor tűnj el az útból! – mordult rá Ottó, aki egyébként a téglagyárban dolgozott, csak gombfocizni járt ide a klubba. Éppen partnert keresett, amikor elkapták az erősítő ügyében. Csikk lógott a szája szélén, amelynek a hamuja az erősítő tetejére potyogott, és egy nagy, szürke tócsát alkotott, amely a hűtőrácson keresztül folydogált az erősítő belsejébe.

– Nézd, felragadt a tapétára! – mondta Ilja.

– Mondd már meg a barátodnak, hogy tűnjön el onnan! Hallod, nyuszikám?!

– Az a Vadak operája¹ – mondta Ilja.

– Oda tedd – mutatta a gondnok. Ottó letette az erősítőt egy csomó magnószalag tetejére.

– Nem oda, te állat! – mondta Moha bácsi.

– Zenét! – üvöltötte lenn a Vasy.

– Mindjárt! – üvöltött vissza Moha bácsi.

Ottó átemelte az erősítőt a keverőpult szélére: nagyobbik fele a levegőben volt, de azért megállt valahogy. Aztán elnyomta a csikket egy összetekert mikrofonzsinór öblében.

– Figyelj, kisegér! – mondta Iljának. – Svéd centerem van. Ilyen még nem volt a bütyköd alatt!

– Hát ezt le kéne lőni – mondta Ilja.

– Dugd be oda. – A gondnok Ilja kezébe nyomott egy vezetéket. – Csavard le a hangerőt! Nem az, a másik!

– Eszméletlen – felelte Ilja. – Ilyet még nem láttam.

– Még jobban, az egyesre állítsd! Ötszáz wattos, szétviszi a hangfalat lenn!

– Jobbak, mint a kubaiak – mondta Ilja. – Mintha szőlőt taposnának. Nézd, mit csinál, az egy traktoros, mi?

– Ezt meg oda – mondta a gondnok. – A jobbszélsőbe! Nem láttál még erősítőt? – Bekapcsolta a lemezjátszót, és feltette a lemez A oldalát.

– Bé! – üvöltötte odalenn Vasy.

– Azt mondja, hogy bé – tolmácsolta Ilja. – Ez a harmadik bé a Tannhäuserből.

– És az állványt ki hozza fel? – kérdezte Ottó. – Valakinek meg kéne fogni a másik végét, nem?

– Te nagyon ráérsz – mondta a gondnok Iljának.

– Isten bizony eljövök a bemutatóra! – mondta Ilja.

– A rosseb egyen meg! – morogta a gondnok, azzal keresztülmászott a lemezjátszón, és lement Ottóval. Amint eltűntek az ajtó mögött, Ilja maximumra csavarta az erősítő hangerőgombját.

Vasy éppen a hangfalnál állt. Csak egy pillanatra szólalt meg a zene, aztán a hangfal durrant egyet, a reflektor elhalványult. Vasy a fülére szorította mindkét kezét. A lányok visongtak, a fiúk tovább táncoltak. Vasy lágyan előrehajolt, megkerült egy kupac télikabátot és anorákot, majd a nézőtér első és második sora közé gabalyodott, végigbukdácsolt a résen, végül berúgta a mosdó ajtaját. A táncosok kicsit ácsorogtak, néhányan rágyújtottak. A két kávés lány a mosdóhoz ügetett magas térdemeléssel, de nem mertek bemenni, mert férfimosdó volt.

– Mi van? – kérdezte a gondnok, aki éppen felért a stúdióba Ottóval és az erősítő vaslábával. Volt annyi esze, hogy elöl fogja, így az egész súly Ottóra nehezedett a lépcsőn.

– Van itt valahol gyufátok? – kérdezte Ilja.

– Kihívlak egy meccsre – mondta neki Ottó. – Gyufában játszunk.

A lemez még mindig forgott. Lentről veszettül integettek a táncosok. A gondnok megpiszkálta a közvetítő mikrofont, persze így se szólt. A fiúk addigra már mind bementek a mosdóba. Vasy falfehér arccal ült a kövön, és hányt.

– Van itt valahol telefon?

– Telefon?! – kiabált egy szőke fiú a stúdió felé.

– Az irodában! – kiáltotta a gondnok, mire a két lány elindult az iroda felé magas térdemeléssel.

Jegyzet

¹                  Vangelis: Opera Sauvage (1979).

‍