A forma nem kívülről, csakis belülről alakulhat – Interjú Jakab Melinda táncossal, koreográfussal

A kolozsvári Octavian Stroia Állami Balettintézet diákja voltál 1979–1988 között. Milyen volt az oktatás a forradalom előtti időszakban? Én úgy képzelem, hogy sokkal szigorúbb és konzervatívabb volt, mint most, te hogyan élted meg azt az időszakot?

Az akkori oktatás nagyon sok mindenben különbözött a maitól. Elsősorban nem létezett a kommunizmus alatt magyar nyelvű, állami intézményben zajló táncoktatás. Magyar gyerekként bekerültem egy olyan környezetbe, ahol mindenki románul beszélt, nehéz volt alkalmazkodnom. Negyedik osztályban felvételiztem a balettintézetbe, amely akkoriban az orosz balettiskola mintájára működött. A felvételi élményem mai napig nagyon erősen él bennem, minden kisgyerek szerény táncos öltözetben jelent meg, mindenkit kiállítottak, végigmérték a csontjainkat, felmérték a hajlékonyságunkat, ritmusérzékünket, nagyon szigorú rosta volt. Az ezt követő kilenc évben rengeteg munkámba került, hogy megfeleljek a szigorú elvárásoknak. Kemény kézzel neveltek, napi szinten szidtak, nagyon nagy volt a konkurencia.

A kommunizmus idején a körülmények nem voltak teljesen megfelelőek a táncosok fizikai egészségét tekintve, fapadlón kellett táncolni, ami azt eredményezte, hogy napi szinten szálka került a lábamba, viszont nem volt helye a panaszkodásnak és eszembe sem jutott, mert tudtam, hogy csinálnom kell a dolgom, ahhoz, hogy jó táncos legyek. Ez kitartásra és önfegyelemre nevelt. Nyújtás, sok-sok óra gyakorlás, diéta – ez volt egy akkori kis balerina élete. A tanáraink rettenetesen szigorúak voltak, viszont nagyon nagy szakmai tudással rendelkeztek.

Abban az időszakban nem volt nagy ruhaválaszték, az iskolától kaptunk egy balettdresszt, amit a nagyobbaktól örököltünk, azt minden nap mostuk, egy tánccipőt is kaptunk, sok esetben nem is a saját méretünk volt, de abban kellett táncolni. Ennek ellenére olyan szakmai tudást sajátítottunk el, amiből én mai napig táplálkozom. Az akkori oktatás nem a dicséreten alapult, nem a pozitív megerősítésen, hanem a folyamatos hiányosságok kiemelésére fektette a hangsúlyt. Ilyen volt az akkori művészek képzése: akár egy gyár. A kommunizmus zárt világot jelentett, nem mehettünk ki az országból fellépni vagy tanulni. Ehhez képest a mai generációknak millió lehetőségük van a fejlődésre.

Akkoriban Romániában a kortárs tánc még csak halványan mutatta fel jegyeit, te mégis erős vonzalmat éreztél e műfaj iránt. Mikor kezdődött ez az utazás?

A balettiskola vége jelentette számomra az új kezdetet: alkalmaztak a Kolozsvári Magyar Operába, ahol már azelőtt is bedolgoztam táncosként, így nagy szerencsémre otthonos közegbe kerültem. Ebben az időszakban jelentős változások voltak a balettkarban. Valkay Ferenc rendező-koreográfus kezébe került a társulat, aki nagyon nagy hatással volt a karrieremre és az esztétikai érzékemre a művészettel kapcsolatosan. Addig csak balettet táncoltam, éreztem, hogy keresgélnék, de ne felejtsük el, hogy mindez még 1988-ban volt, a forradalom előtt, amikor egy elzárt világban éltünk.

Valkay volt az, aki útmutatót adott az akkori modern tánc felé. és nagyon inspirált az, ahogyan ő viszonyult a mozgáshoz. Ezzel párhuzamosan, kiszállva a klasszikus táncokból, műkedvelőként is román néptánccsoportba jártam, nagyon szép emlékeim kötődnek ehhez a tapasztalathoz. Többek között ott fedeztem fel egy koreográfus-képzőművészt, Mihai Ghermant, aki az akkori kolozsvári Művelődési Ház moderntánc-társulatának volt a vezetője. Az első olyan társulat, amely egyetemistákból tevődött össze, s itt modern táncot tanultunk. Mihai Gherman nagyon színes egyéniség volt és komplex művész, így megtanított minket csapatként együtt gondolkodni és kollázsszerű koreográfiákat alkotni. Ez volt az az időszak, amikor igazán felfedeztem a tánc örömét, azt, hogy a klasszikus balett merevsége és szigora után ebben boldogságot lelhetek. Teljesen megváltozott a tánchoz való viszonyom, és ebben a szabadságban elkezdtem szárnyalni. Ekkor kezdtem el álmodni arról, hogy koreográfus leszek. A Gheorghe Dima Zeneakadémián rendező-koreográfus szakon tanultam, az első úttörő generációba tartoztam. Az egyetemem által volt lehetőségem részt venni egy németországi kortárstánc-táborban Bayreuthban, ami a Young Artist Festival keretén belül zajlott, ahol ugyancsak új perspektívákat fedeztem fel a tánccal kapcsolatban.

Mi volt számodra a legnagyobb kihívás a kortárs tánc elsajátításában klasszikusbalett-táncosként?

Az előbb említett workshopot két csehszlovák táncos tartotta, Karel Vanek és Eva Cerná, aki balerinai háttérből tért át kortárs táncra. Ő erősített meg abban, hogy ez lehetséges, hogy klasszikus táncosként áttérjek egy másik műfajra és más technikára. Ez a két hét volt életem egyik legnagyobb lépcsőfoka. A legnagyobb kihívás abban rejlett, hogy egy teljesen új koordinációt kellett elsajátítanom. Ez nagyon megmozgatta a testemet és a lelkemet, az emocionális létemet egyaránt.

Bekötött szemmel kellett eltáncolnom egy általunk alkotott előadást. Az volt az első felfedezésem azzal kapcsolatban, hogy eddig soha sem figyeltem befelé tánc közben. Itt tanultam meg, hogy a forma nem kívülről, csakis belülről alakulhat egy kortárs koreográfiában.

Milyen helyet foglal el a Kolozsvári Magyar Opera az életedben?

Fiatal táncosként kerültem ide, az én életem mindig is a táncról szólt. Minden e körül forgott, nem volt semmi más. Egyik lépés követte a másikat. Koreográfusi munkákat kaptam itt, az operában. Ezzel párhuzamosan a BBTE színész tagozatának óraadó tanára voltam. Itt találkoztam egy olyan évfolyammal, akik által megtanultam a színészet oldaláról nézni a táncművészetet. Itt ismertem meg Sinkó Ferencet, ő volt a táncpartnerem, aki részese volt az én első rendező-koreográfusi próbálkozásaimnak.

Egyik legnagyobb célom és vágyam az volt, hogy a Kolozsvári Magyar Opera színpadára sikerüljön behozni a kortárs tánc műfaját. Ezek a régi idők voltak, azóta eltelt jó pár év, sok minden változott, és igen, még mindig itt vagyok, mert valahogy a sors sosem engedte, hogy máshol legyek. Ez lett a biztos pont az életemben.

Nehéz helyzetekben mi az, amiben biztonságra lelsz egy próbafolyamat kapcsán?

Merésznek és bátornak látom az akkori énemet, és tudom, hogy ez a bátorság segített ideérkeznem, ahol ma vagyok. Szeretem a kihívásokat, sőt, amit megtanultam már egyetem alatt, az az, hogy a semmiből építkezzek. Amim van, abból dolgozom. A próbák hangulata számomra nagyon fontos, könnyen ráérzek a táncosok energiájára, erejére vagy gyenge pontjaira. A kreativitásom akkor szárnyal, ha jó találkozásaim vannak.

A koreográfusi pályád mellett oktató is vagy. Mi az, amit leginkább fontosnak tartasz átadni a diákjaidnak? Milyennek látod a mostani táncoktatást a forradalom előtti rendszerhez viszonyítva?

Soha nem tudtam volna elképzelni magam mást csinálni, mint azt, amit most csinálok. Pedagógusként is fontosnak tartom, hogy mindig jó hangulatban teljenek az órák. Úgy érzem, még mindig tanulok, még mindig van mit felfedeznem.

Az Octavian Stroia Állami Balettintézetben és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem táncművészet szakán oktatok jelenleg, itt kapcsolatba kerülök a jövő generáció táncosaival. A balettintézet az a közeg, ahonnan én származom, minden nap kreatívnak kell lennem, össze kell fognom a mai generációt. És kiemelném a mai szót. Minden osztályban teljesen más és egyre érdekesebb dolgokkal találkozom, úgy érzem, lépést kell tartanom. Nemcsak fizikai felkészültségükért vagyok felelős, hanem azért is, hogy hogyan látják ők a táncot, a világot, egymást és engem. Motiválnom kell őket, és ezért nekem is folyamatosan meg kell újulnom. A legfontosabb számomra, hogy művészt faragjak belőlük. Közel akarom hozni számukra a kultúrát és a művészetet. Fontosnak tartom, hogy jó tánctechnikai alapokat tanítsak nekik. Én is ebben részesültem, az iskola megtanított arra, hogy ismerjem a saját testem. Ezekből az alapokból élek mai napig, amit a balettiskola belém nevelt. Ha nincs jó alapja, nem lehet jó táncos valaki. Nagyon fontos, hogy pedagógusként aktív maradjon az ember, a táncos pedagógus nem a széken ülve tanít. A műkedvelőkkel teljesen másképp kell foglalkozni, mint a profi táncosokkal, igyekszem mindenkihez megtalálni a kulcsot.

Úgy érzem, azért is volt fontos számomra, hogy visszakerüljek a balettintézetbe, mert nagyon sokat köszönhetek ennek az intézménynek, szakembert formált belőlem. Mai napig csengnek a fülemben a balett-tanárnőm utasításai. Úgy érzem, hogy át kell adnom a fiatal generációnak azt, amit én kaptam.

‍

Jakab Melinda táncos, koreográfus, rendező. 1969. december 18-án született Kolozsváron. 1984–1988 között a kolozsvári Gheorghe Stroia Állami Balettintézet diákja, majd 1999–2004 között a Gheorghe Dima Zeneakadémia rendező-koreográfus szakának hallgatója. Ugyanitt 2006-ban mesteri fokozatot szerzett. 1988-tól a Kolozsvári Magyar Opera balettkarának tagja, majd 1990-től az intézmény magántáncosa. 2000–2004 között a BBTE színész tagozatának óraadó tanára, 2004–2009 között a Gheorghe Stroia Balettintézet óraadó tanára, majd 2012 és 2017 között a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tánctagozatának kortárstánc-tanára. Jelenleg a Kolozsvári Magyar Opera magántáncosa és koreográfusa, a kolozsvári Octavian Stroia Állami Balettintézet és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem táncművészet szakának oktatója. Fontosabb díjak: Lua Hubic-díj (2011), Pintér Jenő-díj (2023).

‍

‍