.svg)
Valaki…
Valaki egyszer csak…
Valaki egyszer csak elkezdte…
Fonák dolog a hegyen
kertet keríteni, mondták,
ásni, kapálni, gyomot irtani,
vetni, öntözni, nyesni, betakarítani,
úgy tenni, mintha ez lenne az otthon…
Egyáltalán, ki ez? Kik ezek?
Mert közben már ketten voltak,
aztán hárman, négyen,
aztán már nem is lehetett pontosan tudni,
hányan, azt sem, hogy honnan jöttek,
csak azt, hogy garabonciás módon
művelik a kerteket –
mert ahány kertész, annyi kert.
Odafönt.
Vagy idelent.
Mert a táj időnként más lett
a birtok körül.
Szűkült, tágult a világ,
olyik nap szögesdrótból vertek kerítést,
máskor madártollak lebegtették a határt,
egyszer-egyszer nekiszökkent az égnek,
kalibástul, kertestül, csak úgy kapaszkodtak
a kertészek a paszulykarókba,
aztán olyan is volt, hogy meg se izzadt,
aki be akart nézni, délidőben sem:
a hegy közel jött, a völgybe, le.
A kertészek szépen megvoltak egymással.
Többnyire. Nem zavarkodtak, sőt!
Valljuk be, ittak is. Akkor is, amikor
már nem volt muszáj.
Szóval, minden jó volt…
Kivéve, amikor nagy köd ülte meg a hegyet:
ilyenkor egyesek jelentéseket írtak másokról.
Ilyenkor egy ideig várni kellett.
Amíg felszállt a köd, elfogytak a jelentések,
a táj megint nekilódult,
és lehetett tovább művelni a kertet.
Ki-ki elvitte a piacra, amit termelt.
Volt olyan kertész, aki mindig visszatért.
Akadt olyan is, akinek a nyomában
vérehulló fecskefű sarjadt.
Meg olyan is, aki azt gondolta,
ő maga a kert.
Ilyenkor megint csak várni kellett,
amíg elfogytak az álkertészek.
Szerencsére kevesen voltak az ilyenek.
És a kertjük is hogy nézett ki…
Manapság is ott vannak. Fenn a hegyen.
A sarok mögött. Odakint, a fenyvesben.
A világítótorony tövén.
A folyóparton, ahol a rozsdás horgony…
Úgy mondják, mostanság szűkösebb a termés.
Talán a kutya időjárás miatt, talán nem.
Egyesek szerint tök fölösleges dolog
hegycsúcson kertet művelni. Meg ciki is.
A kertészeknek is lehetne több eszük.
Már attól eltekintve, hogy senki se tudja,
mi fán teremtek ab ovo.
A hálózati mérnök, na, az igen, abban van jövő.
Meg a szóviccekben.
Ők csak legyintenek, a garabonciások:
pinótára, svábtökre, jurdára, cicfarokra,
kertifiolára, kukacvirágra, páponyára
mindig szükség lesz ezen a tájon.
Akkor is,
amikor már csak négyen lesznek magyarok.
