A költészeten innen, a tömegsíron túl

Egy tömegsír, ahol a nevetéstől s szerelemtől reszketnek a csontok – ezt tárja elénk a Kaddis Radnóti Miklósért kötet: a holokauszt áldozatait támasztja fel és ruházza fel a legemberibb tulajdonságokkal – mert erre is képes a költészet, visszaadja azt, amit elvett tőlük a mészréteggel fedett tömegsír. Egyedülálló kultúrcsemege: Radu Vancu román író, költő, irodalomtörténész, egyetemi tanár felfedezi Radnóti Miklós egyszerre megható és inspiráló élettörténetét, majd alapos utánajárás után választja verselbeszélőjévé. Vancu rajta keresztül gondolkodik a holokausztról, életről-halálról, a költészetről, a művészetekről, a testről és a lélekről, s úgy önmagában az emberről. Ez a kötet válik a 2023-as román irodalom egyik legkedveltebb alkotásává, 2025-ben jelenik meg magyarul André Ferenc fordításában.

A kötet több szempontból is kilép a konvenciókból, kulturális és formai keretekből. A legismertebb zsidó ima műfajában –  a kaddisban, egy zsidó gyászimában, amelyben a gyászolók az elhunyt lelki üdvösségét kérik – maga a gyászolt, Radnóti Miklós szólal meg, s rajta keresztül eleveníti meg a költészet definícióit, ha úgy vesszük, öndefinícióit: „Csak én vagyok, Csak költészet”. S ez a rafináltan adaptált zsidó ima fedőneve jut el oda, hogy időnként olyan ürüggyé váljon, amely által az emberiség szembenézhet magával – az az emberiség, aki „emberek gyermekeit erőszakolja meg”, „medvebocsok szemét szúrja ki” és „tömegsírokat tölt meg”. Mert a kötet egy idő után nem csak Radnótiról és a holokauszt áldozatairól kezd szólni, a múltról és az elhunytakról, hanem az emberiségről és annak zavarba ejtő naturalizmussal megírt és megálmodott jelenéről, ahol már „a halál sokkal élhetőbb, mint az élet”. A kérdés csak az, hogy ezen az irodalomban jól ismert nyafogáson túl, hogy az emberiség a legromlottabb faj a világ entitásai közül, milyen alternatívákat tud kínálni a problémákra, és ezek az alternatívák kinek szólnak, vagy egyáltalán, tudnak-e mindenkihez szólni?

Nyolcvan év múltán is merész és egyáltalán nem akadálymentes vállalkozás a holokauszt témájához nyúlni – s nem kell hozzá egy kósza karlendítés egy nemzetközi politikai beszéden –, mert ahogy Vancu fogalmaz, „roppant keveset lehet erről írni”. A traumareprezentációs diskurzus egyik alapkövét Dominick LaCapra amerikai történész Writing history, writing trauma című tanulmánya jelenti. LaCapra szerint a traumareprezentáció nem kizárólag irodalmi vagy történelmi kategória, mivel ezt sosem tudjuk tisztán leválasztani az etikai és morális kérdésekről. Két alapvető kategóriát különít el: az acting out (ami a traumatikus megélés újrajátszásából fakad, egyfajta újraélés, de nem ad teret a feldolgozásnak) és a working ­through (amely segít integrálni a traumát az identitásba, és teret enged a feldolgozásnak). Értelemszerűen az utóbbi traumamegközelítés számít az etikusabbnak, s a miheztartás végett pedig innen közelítünk. Vajon Radu Vancu milyen módszerrel dolgozik? A kötet nem csak úgy reprezentálja a holokausztot, mint az európai identitás része: a kegyetlenséget egyszerűen beemeli az emberiség természetébe és annak jelenébe, s alapvető velejárójaként ábrázolja. Ezáltal egy olyan képlékeny tematikai keretet hoz létre, ahol a holokauszt mellett helyet kapnak a jelen égető társadalmi problémái, folyamatosan hangsúlyozva ebben is a művészet, különösen a költészet elengedhetetlen szerepét. A szöveg lehetőségeit és mozgásterét nagymértékben kitágítják a kötet narratív megoldásai, így egyszerre képes feltámasztani a halottakat, beszéltetni őket, szexuálisan túlfűtött, pikáns poénokat adni szájukba, emellett pedig esztétikai és elméleti kérdések is helyet kapnak a kötetben. Vancu a költészetet jelöli ki a remény és a feloldozás lehetséges tereként – de kérdés marad, hogy a már-már teátrális pátosz mennyire hat arra, aki alapvetően nem hajlandó hinni a vers effajta erejében. Bár maga az állítás – miszerint a költészet a remény és szépség hordozója – nem éppen új keletű felismerés, viszont ahogyan ezt megeleveníti, annál invenciózusabb: formai, stilisztikai és narratív szempontból is olyan virtuozitással nyúl a szöveghez, hogy az esztétikai élmény már-már függetleníthető a benne foglalt hitbéli tézisektől.

Úgy látszik, Vancut a megragadt élettörténetében is Radnóti költészet iránti rajongása inspirálja – leginkább a Bori notesz és az e köré épülő katartikus történet. Így nem mehetünk el amellett, ahogyan a kötet kiemeli az irodalom ezerarcúságát: egyaránt a „történelem kontrasztanyaga”, amely „dokumentálja kórtanát, leplezi & megnevezi betegségeit & sebeit, szakadatlanul rávilágít a rosszra – & implicit módon artikulálja a jó létezését”; a holtak feltámadásának tere; felszabadítja a bennünk rekedt fényt; gyilkos fegyver, amely feloldja az agyat és megbénít. Mindemellett a költészet a testi és lelki kapcsolattartás médiumává válik: a tömegsírból beszélő Radnóti és Gyarmati Fanni szerelmi története szinte mitikus intimitásának egyetlen megmaradt hordozójává – amely intimitás részben már Radnóti verseiből is ismerős lehet – a Bori noteszen keresztül bontakozik ki a notesz kiszárításának és Radnóti testének megtalálásának momentumaiban. Ezzel az ezararcúsággal nemcsakaz intimitás ébred fel, hanem nyelvi szinten Radnóti költészete is, s erre Vancu intertextusai mellett, a magyar változatban André Ferenc fordítói munkája is sokszor rájátszik: rendre találkozunk Radnóti-versekből vagy verscímekből olyan ismerős szófordulatokkal, mint a „két karoddal átöleltél” vagy az „erőltetett menet”. A kötet egyszerű konklúziója pedig: „Ha az irodalom valóban csodálatos, akkor nem azért, mert feltárja – hanem mert megálmodja az embert” – sem a kötet, sem az irodalom nem kaphatna ennél tökéletesebb végszót. Vancunak nemcsak Radnóti élettörténetét sikerül egyetemessé és mindenki által elérhetővé tennie, hanem saját költészet iránti rajongását is megpróbálja egyetemes életérzéssé avanzsálni – nyilván nyitva marad a kérdés, hogy ez egyáltalán lehetséges-e.

A kötet nem csupán konceptuális értelemben gondolja újra a költészet kereteit, hanem a műnemek szintjén is kitágítja lehetőségeit: a líra és a próza határait szinte teljesen elmossa, és olyan hibrid szöveget hoz létre, amelyben a vallomásos, intenzív benyomásokra építkező passzusok szervesen illeszkednek a témájában és stílusában hol esszéisztikus, hol pedig naplószerű részletekkel, melyek mind-mind felmutatni kívánnak egy szeletet a költészet milyenségéből. Mindezt úgy teszi, hogy mindenféle kulturális határt meghaladva, látszólag önkényesen szemezget a világtörténelem, művészettörténet, geometria, filozófia, pszichológia, irodalomtörténet és a különböző hozzájuk köthető történelmi személyek élettörténetéből, hogy azok mind visszavezethetők legyenek az irodalomhoz és annak nagyszabású jelentőségéhez – legalábbis ahhoz, amelyet e kötet tulajdonít neki. Így kerül Radnóti mellé Francis Bacon, Borges, Rilke, Freud és Jung, a hisztéria és a daementia praecox, Oppenheimer és a Trinity, Dante pokla, Shelley, a 16. század geometrikusai, Mozart, Odüsszeusz, Jób könyve, a „the broken are the more evolved” idézet a Split című filmből – s ezeket nemcsak kapcsolja az irodalomhoz, hanem a maguk líraiságától fogva közéjük emeli, s látszólag ugyanazon grandiózus történet közös főszereplőiként kapnak helyet a kötetben. Ezek a naplószerű részletek az álommunkáéhoz hasonló logika mentén szerveződnek: folyamatos sűrítések és eltolások révén jut el egy konkrét kiindulóponttól olyan elrugaszkodott kijelentésekig, mint „Szilárdságvizsgálat a pokol anyagán: nem ismerek pontosabb meghatározást az irodalomra” – külön-külön is izgalmas lenne megvizsgálni ezen gondolatvezetések rejtett nyelvi mechanizmusait és logikai struktúráit.

Ezek a regiszterváltások olyan narratív játékba vonják be az olvasót, amelyben a verselbeszélők folyamatosan egymásba fonódva, dinamikusan váltakoznak: Radnóti – aki időnként a költészet metaforikus megtestesülése – és egy (ön)reflexív beszédmód, egy szerzői hang, amely egyfajta kontextusteremtő jelleggel bír, és a szerző filozofikus gondolatvezetéseit tartalmazza, mintegy kijelölvén a szöveg elméleti kereteit. Radnóti a trauma, a hiány és saját története elbeszélésének tereiben szólal meg: a notesz Fannihoz kerülése, az erőltetett menet áldozata, az ikertestvér halála, s közben folyamatosan emlékeztet a hiányra: „az hogy ezeket verseket írom / nem jelenti hogy élek”. Ezen hiánykijelölések olyan metafikciós elemekkel társulnak, mint amikor a Starbucksban verset író Vancu alakja tűnik fel a szövegvilágban. Ezek a beékelések nem a kötet narratív fordulatai és a feszültségkeltés olcsónak tűnő poétikai megoldásai, hanem ez az alkotói önmegsemmisítés nyilvánvalóvá tett gesztusai: „Milyen jó legalább a költőknek akik a hülyeségeiket / firkálgatják sikerül nekik egy-két másodpercre megszűnni élni”.

A Kaddis Radnóti Miklósért kötetben Radu Vancu rátalál egy olyan holokauszt utáni nyelvezetre és diskurzusformára, amelyben egyszerre fér meg egymás mellett a humor, a játék, a szembesítés, a zavarba ejtően naturalisztikus képi világ, meglepő asszociációk halmaza, az oly rettegett pátosz és az apophrades – ami Vancu szerint „ténylegesen a holtak visszatérését jelenti”. S még ha negyedannyi ereje is van az irodalomnak, mint amennyit ez a kötet tulajdonít neki, akkor is bőven megéri egy kihűlt cappuccino társaságában a Starbucksban görnyedni a laptopok és a jegyzetfüzetek fölött.

Radu Vancu: Kaddis Radnóti Miklósért. Fordította André Ferenc. Prae Kiadó, Budapest, 2025.

‍