A költőket eltemetik újra

„A szomorú emberek mind szeretik a költészetet.

A boldog emberek a dalokat szeretik.”

                             (Vanessa Ives)

Halála éjszakáján Petőfi Sándort

egy vak ember – öreg szolga – látta

életben utoljára. Előfordul,

hogy a költőket látják a vakok is,

vagy csakis ők láthatják igazán.

Csontjait egy becsületes asztalos

hantoltatta ki, majd temette újra

egy keresztúri legendai sírba.

Minden költőnek olyan legendák

jutnak, amilyeneket megérdemel.

Petőfinek az jutott, hogy százfelé

nyugszik, ott, vagy Fehéregyházán egy

jelöletlen tömegsírban, amivel

nem mondtunk semmit, mert a világnak

ezen a táján tömegsírokon

lépdelünk életvitelszerűen.

Halottak napján minden évben a

legendai sírnál „kegyeletes kezek”

gyújtanak gyertyát és rendezik el

a tulipánokat. Vörös fonál

húzódik azon a gonosz éven át.

Edgar Allan Poe nagyon is valóságos

sírjánál a baltimore-i temetőben

a költő születésnapjának hajnalán

évtizedekig megjelent egy idegen,

titokzatos alak, felhajtott gallérú

nagykabátban, és három szál rózsát,

valamint fél üveg whiskyt helyezett

a sírra. Látogatásai akkortájt

maradoztak el, amikor kíváncsi

tekintetek kezdtek lesben állni,

a jelenésre várva. A kísértetek

rosszul viselik, ha le akarják

leplezni őket. Fontos: a művelet

tökéletes csendben történt, holló

szárnya sem rezzent a temető felett,

csak a hideg kéz érintése a síron –

mint aki feljő a síri világból.

Ezekben a pillanatokban, csakis

ekkor olyan szerencsés lehet minden

halott, mintha a nevét vízre írták

volna. Az is lehet, mindig ugyanaz

a lélek járja sorra kellő időben

az összes nyughelyet, aki tudja, hogy

a költőket újra és újra el kell

temetni, hogy élők maradhassanak.

Amikor elmegy, a szomorúság úgy

borul rá a tájra, mint köpönyege

uszálya alól kirajzó madárhad.