Szerelem a Szamos partján, avagy Jókai minálunknál

Ha az ember Erdélyben, annak is a fővárosában, Kolozsvárott jár, bizton átkel majd a szürke tajtékú, örökzúgó Kis-Szamos, a kolozsvári magyar ember Dunája felett. A szemlélődő ezt a sétáját azon a hídon cselekedheti meg, amelyet Wittelsbach Erzsébet királynéról, a magyarok igen kedves asszonyáról, Sisiről neveztek el. A háború idején ezt a szerény kis hidat német katonák robbantották fel, ama egyszerű célból, hogy megállítsák a kincses városba egyre csak érkező rettegett és vérengző Vörös Hadsereget. Óh, felrobbantott hidak, óh, végtelen mély, völgyeken átívelő, porig zúzott útcsarnokok! Ti temérdek terhet némán és büszkén tűrő kolosszusok! Mi végett épültök fel, ha elkerülhetetlenül leromboltattok a gyalázatos és szent hadviselés által? Jaj, háború, jaj, végzet, te! Jaj, gyalázatos, jaj, rút! Jaj, jaj, jaj! Végül a német csak nem győzött szovjetet. Vae victis, jaj a legyőzötteknek! Jaj!

Aki figyelmesen mustrálja a mi királynénk örök szolgálatára rendeltetett emlékművet, rögtön meg is látná, hogyan honol, mint bükkfán a taplógomba, kis, a szélben néha csilingelő lakatok teljes nemzetsége – az acélba és sárgarézbe ifjú szerelmesek karcolták iniciáléjukat, s a kulcsot véget nem érő románcnak reményével a mélybe, a szennyes Szamos habjai közé eresztették. Sok gyöngéd szerető szerelmi záloga húzta könyörtelenül a nagy, néma hidat, ámde csudálatosabb szívbéli társakat, mint amiről most írni fogok, aligha látott még a Szamos partja vagy az egész erdélyi mindenség. E szép szerelem pediglen egy kálvinista ifjú, Veress Gábor, és egy fiatal oláh leányka, Kamélia közt virágozott.

Gábor még csak harmincesztendős volt, de homloka már oly nyugodt derűvel mosolygott a világra, hogy kalapja is elszégyellte magát, ha fejbúbját takarta. Aki egyszer kezet rázott vele, bizton tudhatta, hogy e kézfogás nem pénzt és hatalmat, de becsületet ígér, s aki szemébe nézett, az szilárdul megbízott őbenne, még mielőtt első szavát hallhatta volna. A magas termetű, dús, szőke hajkoronájú bankár szigorú ajkai fölött jól gondozott, kackiás bajusz nőtt, mint az a mindenkori magyar férfiúknál dívik.

Egy délután, mikor Veress Gábor hosszú órák elteltével felállt pulpitusa mellől, számára is újszerű gondolat fogalmazódott meg fejében – sétára indul, kivételesen nem hazafelé veszi irányát. A Király utcáról, melynek házai viruló muskátliktól roskadoztak, a Hunyadi térre kitérve, hirtelen megakadt a szeme egy padon. De nem is a pad volt, amin a szeme megakadt, hanem a rajta ülő lány. Kamélia ücsörgött ott, lábát lógatva, sós tökmag héjait köpködve, üdén, mint a friss bimbó a rózsán. Még csak tizenöt volt, de igen szép. Gábor, akinek akkor már a torkában kalapált a szíve, odaállott a lány elé, és azt mondta: szeretlek. Az ő szerelme heves volt, de nem viharos, mint a tenger, hanem szelíd, mint a hosszú telek után lassan bomló hóvirág – makacsul őszinte. A fekete hajú, füstös arcú, hamvas gyermek még nem értette, pontosan mit szeretne tőle az idegen, délceg férfiú, aki csak úgy, a semmiből állott elébe, viszont sejteni már sejtette, ez a vallomás fontosabb, mint bármi, amit eddig mondtak neki.

Ez után a találkozás után, mint az a dolgok rendje szokott lenni, sűrűsbödtek lomha sétáik, végtelen beszélgetéseik, forró csókjaik. De aki a világ dolgaiban jártas, az sajnos tudhatja, ubi amor, ibi dolor – hol szerelem, ott fájdalom is. A szülői tiltások, heves perlekedések ideje is elérkezett, hiszen Gábor egy nap, épp mikor kézenfogva sétált Kaméliával, szembetalálkozott annak apjával, aki hirtelen szóhoz sem jutott. Mikor aztán kiderült, hogy a lány kedvese magyar legény, akkor kezdődtek az igazi bonyodalmak. Ha a kincses város falai mesélni tudnának, jaj, akkor sem foghatnók fel, milyen cifra mindkét szóban forgó nyelv, mikor szitokra kerül sor. Jaj a szerelmeseknek, kiket nem engednek egymásé lenni!

Végül mégis, mint minden jó történetnek, ennek is szép véget szerzett a Jóisten. A két szerelmes egy éjszaka felöltözött és összecsomagolt. Éjfél után találkoztak az előre leszögezett helyen, hogy útra keljenek. Kocsiba ültek, és elhagyták a várost, hogy magukban éljenek, távol a rossz nyelvektől, messze a világ zajától, a vadregényes Szászfenesen. Ubi bene, ibi patria! Jaj!

‍