Antal Malvina: Női torzó
No items found.

Imától görcsöltünk a Cătușa partján, és esküszöm neked, hogy nem akartunk itt lenni (versek)

XXXVI. ÉVFOLYAM 2025. 14. (916.) SZÁM – JÚLIUS 25.
Antal Malvina: Női torzó

Imától görcsöltünk a Cătușa partján, és esküszöm neked, hogy nem akartunk itt lenni

 

Te-am pierdut la pasarelă, micuța, grecoaica mea – alig mozdul a nyelvem, mindent tudunk rólad, hogy felejtettek itt téged a fanarióták, ezen a mólón sírt anyád miattad, ezért a sekély köldökért, olajbőrödön húzzák orrukat a galaciak.

Larissa, a fogak közt elkopnak a szavak, kényszeredetten préselik ki a hangot az ajkak,

a nyálunkat túrjuk, erről nem hazudok, halszagú, kék fényű képe annak, hogy unatkoztunk egész nap nélküled, te csendes,

Megbukunk, amikor a fanariótákról kérdeznek minket,

aici e clasa a VII-a: barnára sült fiúk, lesült gyermekei a ráncosra érlelt halászkofáknak, Szent Lázár cingár kegyeltjei,

Larissa dagadt bokájáról szállít képet az optikai szál, írjuk meg a felsorolást, minimalizált latenciával jelenik meg a homloklebenyeinkben, egyszerre villan az összenőtt csontokhoz tartozó kezek freskója, mi, hetedikes fiúk, mi, napon pirult férfiak nem hazudtunk,

esküszöm, grecoaico, az átkelő előtt mindig kereslek, te caut încontinuu, esküszöm neked, te barnának született.

 

Az egyikünk Mártát látta, a Țiglina blokkjai közt a hátán feküdt, és komolyan mondjuk: nem akart itt lenni.

Új szentek kellenek, Larissa, cătușai szeplőtlen homlokú lányok, ajkaiddal, ajkaiddal legyél itt, grecoaico, a szavaknak meg kell tanulniuk alárendelődni.

 

 

képek a galaci táncdalfesztiválhoz

 

Én, X Y, amikor szabadon és senkitől sem kényszerítve / (így gondolom utólag) magamhoz vettem a világ / mai szentségeit: arcomat, gépeket, szólamokat és / jeleket — még egyszer és utoljára visszaemlékeztem arra a dalra, révület és sóvárgás, mint egy elhagyott falu utolsó lakójában szakadt fel bennem a sírás. (Egyed Péter)

 

csomagos tejjel lemosott utcákon vall szerelmet egymásnak az a két szökött napközis, akik szerdán vicsorogtak egymásra a kiflik felett,

érett-érett tapétateremben, puha szőnyegen, mamuszban: bomló falai közt a készenlétnek.

 

tánccipőben gyertek, lakkozott orrát csodálják az odesszai nagyságák, a mamám barátnői, édes púderpiros pofik, úgy ültetnek az ölükbe, mint bontatlan import lisztet,

fehér kalapok takarják előled a megváltást,

a tengert, a Dunát, a Cățușát, hónaljszagukat homlokodon viseled tovább,

te, felkent zsebszent,

 

minek indultam útnak, minek rágom szét az ajkaimat, lyukas tejfogaim mit marcangolnak, az eleven húsom minek tárom fel, nem voltam közületek való, egy kék szemhéjú nők álszemérmére bazírozó, szűkszavú gyermek,

ennek láttatok engem,

miközben elkényeztetett férfiak mellszőréről nyaltuk fel az üdvözítő szindrómát.

 

ha pedig szeretünk valakit és mélyen együttérzünk vele, különösen fontos, hogy ne váljunk az anyjává,

 

plafan: sănătate, frumusețe, longevitate – tratamente naturaliste, innen ezeket olvasom, erről szerzek tudomást,

mielőtt megyek.

 

a harmadik szólam előtt állok fel: pirul-pirul-pörög egy délceg előadófiú – helyi balladát énekel a papokról.

 

 

Wasteland

 

szerelmem,

itt állok, térdig zokniban, lábfejem háztartási víztől lucskos.

nem állok szóba a bogarakkal, a pókokkal, s mindent kitakarítok, eltörlök, felmosok,

hajam zsíros, egy nagy kócba csavarom, bőrömről újabb réteg pöndörödik,

levedlem a kisasszonyt, lenyúzom magamról az elkényeztetett fruskát,

szerelmem, tiéd leszek, a tiétek,

nagy fazekakban mérjük ki együtt a babot, rágd puha masszává,

ide ültessük,

éppen ennek a közepébe az egykori hűtlenségeink ágait:

terebélyes cserjék lesznek, kecskerágó, homoktövis – villódzó neonszemek a zöld leheletben.

 

kihez beszélek – kihez beszéltetek: némára zárt ébresztőórák, párás ablakok, sistergő olaj gőze,

talpad maszatos nyoma az asztalon – vetkőzz le, mindent elfecsérelünk ma, mindent a hajópadlóra öntök ezen a pazar lakomán.

csirkecsont, répareszelék, konyhaablakból szeretkező pár képe, félig felöltözve, sietve, foltos tréningnadrágot rúgnak a padlóra – én itt állok, térdig zokniban, lábfejem lucskos a háztartási víztől, és nem várom, egyáltalán nem kérem, hogy megkívánj.

 

milyen isteneknek imádkozol – kinek az irgalmára vágysz jobban?

egyszer Gdańskban az hittem, borostyán a megváltás, lecsurog az ajkam szélén, de kemény, szilárd, halszagú, mint bármi, ami a miénk, amit egy nagy víztömegtől hoztunk, fekete olajos lábkörmök alól kaparom ki a homokszemnyi darabokat.

 

a szentek közül a levesező mária, mennyire odavoltam érte, hányszor gondoltam rá félúton, hogy valamilyen rítusnak látott, hétköznapi szarság – egy tányér leves például – a monumentális női kecsességben gyökeredzik, s képes megtanítani a törékenység alázatára – hány oltárra kell még tollat, sárga szemeteszacskókat hordjanak ahhoz, hogy megcsömöröljek a zsálya, tömjén szagától,

 

egyszóval: gyere, ünnepeljünk,

ünnepelni akarok, a tiétek vagyok, ázott zokniban a csempén, mindent felfalhattok, mindenem konyhakész.

 

Összes hónap szerzője
Legolvasottabb