„Mi vagyunk azok, akiktől óvtak szüleink”

Kritikus, önironikus, kíváncsi, bátor a kezdeményezéshez, a tévedéshez, a határok kereséséhez. Ilyenné válik egy fiatal, ha személyisége szabadon formálódhat, kísérleti laboratóriumát nem zárja lakatra a társadalom, az oktatásban pedig nem válik feleslegessé a kíváncsiság. Ez a gondolat formálódik bennem a „neked bohóc!” diáklap példányait lapozgatva a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér Önkéntes újhullám címet viselő kiállításán. A sepsiszentgyörgyi Művészeti Líceum első generációi által 1992 és 1996 közt szerkesztett iskolaújság szövegei felett érdemes elidőzni, mosolyogni az olykor még darabos, de szellemes mondatokon, interjúkon.

A kiállítás a MAGMA 2025-ben elindított kutatási projektjéhez kapcsolódik, amely a Baász Imre által elkezdett, aztán Ütő Gusztáv által folytatott AnnArt Performansz Fesztivál (1990–1999) archívumának feldolgozását és digitalizálását tűzte ki célul. Ahogy a cím is utal rá, a képzőművészeti dimenzión messze túlmutató, hely- és kultúrtörténeti kérdéseket is érintő tárlat azt vizsgálja, hogy a sepsiszentgyörgyi Művészeti Líceum első öt generációjára miként hatott, hogy tagjai önkéntesként részt vettek például az AnnArt fesztivál szervezésében. A fejezetekben bővülő kiállítás koncepciója önmagában is izgalmas eszköze a vizsgálódásnak. Az első fázisban a történelmi, társadalmi kontextus teremtődik meg, a Gáspár Csongor által tervezett, 3D nyomtatott kiállítási architektúra pedig megnyitja a lehetőséget további hatásmechanizmusok lekövetésére nemcsak az alkotói pályák, hanem más rendezvények, kulturális intézmények (mint az ETNA Alapítvány, a Csendkör, az Új Galéria stb.) esetében is. Mindezt a fal síkjából kilépve, ezáltal nemcsak a történelmi időben, hanem a valós térben vizuálisan is értelmezhetővé téve a folyamatokat.

A kiállítótér nem kényszeríti a látogatót a távolságtartó csodáló szerepébe. A klasszikus „white cube” formátumot megtörik az 1992-ben Ütő Gusztáv által vezetett „WC-papíros” akcióra utaló gurigák, a posztamenssé nemesített iskolapad vagy a lapozható füzetek és iskolaújságok. Az első tér a feliratokon olvasható összefoglalók, visszaemlékezések (például a művészeti iskola volt tanáraitól, mint Hervai Katalin vagy Ütő Gusztáv), fényképek segítségével az információk síkján, ugyanakkor a korszakból származó alkotásokkal, zenei lejátszási listákkal, illetve személyes tárgyakkal, amilyen például a „Münk naplónk” (Mi naplónk), az érzelmeken keresztül is bevonja a nézőt. Akárcsak az iskolaújságok, ezek a kirándulások alatt közösen szerkesztett emlékfüzetek is értékes és talán utolsó analóg forrásai a vizsgált társadalmi csoport mentalitásának, hiszen ma (értékítélettől mentesen kijelentve) az emlékgyűjtés, a csoportos humor, a közös játék jelentős része már a digitális térben zajlik. Ennek a ténynek a tudatában érdemes kézbe venni a fényképekkel, vonatjegyekkel, firkákkal megtöltött füzeteket.

A kiállítás már ebben a formában is bizonyítja azt a magától értetődő hipotézist, hogy az iskolák felelőssége megkérdőjelezhetetlen egy település kulturális életének alakításában. Különösen igaz ez a művészeti oktatásra, erre utal Vetró B. Barnabás is egy visszaemlékezésében, amit a kiállítás falán olvashatunk: „…’92–’96 között a líceumi éveinkben attitűdben, szemléletben, felfogásban és megnyilvánulásban jóval előbb jártunk, mint más helyen, mások a felsőoktatásban…” Érezhető, hogy nem csupán egy szakmai előnyről van szó ez esetben, az iskola által nyújtott szellemi tőke nem csupán az alkotás folyamatában értékes és értelmezhető, hanem az élet más tereiben is, ezért társadalmi jelentősége sem mérhető csupán az egyéni művészi pályákon keresztül. A második teremben megtekinthető videós válogatás a diákok saját akcióművészeti alkotásaiból válogat, az 1990-es években zajló rendezvények, például a Performance Napok, a Váncsa Domokos, Balázs Zoltán és Gajdó Ferenc által szervezett Csendkör, vagy az Ütő Gusztáv által vezetett Living Art Days terméseiből. Egyszerre felszabadító és irigylésre méltó érzékelni a mozgóképen keresztül azt a nyitott és a mai kornál talán reménytelibb közeget, amelyben a diákok meg tudták magukban őrizni az igényt az érdekektől mentes művészi kísérletezésre.

„Mi vagyunk azok, akiktől óvtak szüleink”, áll a „neked bohóc!” címoldalán. Az önkéntes tevékenységek társadalmi haszna éppúgy nem mérhető azonnal, mint a lázadásé. Néha pedig az eredményez valódi változást, ami csupán játéknak, rendbontásnak, anyagok véletlenszerű reakciójának tűnik. A jó befogadói élmény ismérve, hogy nemcsak válaszokat, hanem kérdéseket is hazavihetünk. A MAGMA által elindított diskurzus túlmutat Sepsiszentgyörgyön, a Művészeti Líceumon és az AnnArt-on is. Hogy is állunk ma a szabadsággal? Milyen közeget biztosít az iskola a fejlődésre? Milyen tényezők képesek alakítani egy település kulturális működését?

‍