.svg)
Következetesen építkező, saját útját járó költőnek nevezhetnénk Dimény H. Árpádot, kinek Kemény fényben nőttetek címmel nemrég jelent meg új, negyedik verseskönyve.
A kötet témái koncentrikus körökként épülnek egymásra, vissza-visszaköszönnek, kiegészülnek, új és új dimenziókat kapnak. Központi helyet foglal el a család, a falu mint a béke szigete, a természet, ugyanakkor megjelennek közéleti témák is, az erdélyi magyarságot érintő kérdések, és nagyon hangsúlyosak az énversek, amelyek az önmegértés igényével elevenítenek fel múltbeli történéseket, érzéseket. Dimény H. Árpád négy kötete során kialakított egy kifejezetten egyedi stílust és megközelítési módot, melyek izgalmasan ötvözik a keresetlen élőbeszéd-szerűséget az önreflexivitással, a gondolati mélységet a könnyedséggel. Áradó, burjánzó, olykor barokkos szabadversekben gondolkodik, melyek katalizátora rendszerint egy mikrotörténet, emlék, ritkábban egy jelenség/táj/személy megfigyelése, képi újraalkotása. Vallomásos, kitárulkozó költészet tehát az övé, kevéssé metaforizált, kevéssé áttételes, inkább egyenes, a nyersességig szókimondó. Nem tudom, lehet-e, szabad-e használni költészetre az olvasóbarát jelzőt, van-e relevanciája, de ha úgy közelítjük meg a dolgot, hogy az olvasók gyakorta ódzkodnak a kortárs versektől azok elvontsága, kuszasága miatt, hát Dimény H. Árpád lírája a könnyebben dekódolható, több referenciával, kapaszkodóval rendelkező típusba sorolható. Érzelmi telítettségük, önreflexivitásuk révén József Attila juthat eszünkbe a verseiről, a keresetlenség, élőbeszéd-szerűség a (kortárs) amerikai líra fősodrával rokonítja.
Ebben a kötetben is találunk néhány kitárulkozó szerelmes verset, de itt a befelé figyelés gesztusa talán hangsúlyosabb; ugyanakkor itt épülnek totális világgá a korábban is felbukkanó családversek. A lírai én hol négy gyermek apjaként jelenik meg, hol gyermekként, elhunyt apjára emlékezve, vagy éppen anyjával való, szeretetteljes, mégis ellentmondásos viszonyára reflektál. Számára az apaság alapélmény: a kötet első ciklusa, a beszédes című Előtej ennek örömeit, izgalmát mutatja meg, hogy milyen új dimenziókat hoz az ember életébe egy kisgyermek, hogy milyen erőterek alakulnak ki a kamasz gyermekekhez való viszonyulásokban. A szülőség misztériumát ilyen idilli képekben ragadja meg: „úgy tartom karomban gyermekem / ahogy lélegzetem egy légörvényben // esti mesét találok ki / addig fűzöm a történet / szálait míg elalszik / puszit nyomok puha kis kezére / majd felhívom anyámat: // most már / végre mindent értek”.
A kisgyermekkel való együtt létezés mélységét talán az Aba című vers példázza legjobban, melynek summája az, hogy a világ a megszólaló én számára jelenleg mindössze „hetvenöt centi és tíz kiló”. E derűt, feltétlen szeretetet sugárzó versekből az is kiderül, mennyit változik a személyiség, mennyi erőt kap a szülő a gyermekétől: „nézlek és erősödöm / a bátorságod mint hal / siklik el a félelmeim elől”. Olykor a mindentől óvó, mindent megtanító atya képében jelenik meg, máskor „örülök hogy mint árnyék a mezőn / úgy lehetek neked”. A Kislányomnak 2028-ba egyszerre a féltés és elengedés, az aggódás és a bizalom hangján szólal meg, jól érzékeltetve a szülői lét dilemmáit. Bensőségesek ezek a versek, de összességében nem válik érzelgőssé a kötet hangulata, főként azért, mert rendre felbukkan egy-egy meghökkentőbb, különlegesebb nézőpontú alkotás, amely kizökkent, áthelyezi a hangsúlyt. Ilyen például a „fiaimnak” dedikált A szerelmi csalódásról című, amelyben gyermekkori rágógumis élmények felidézése révén jutunk el a csalódás megélésének szükségszerűségéig. A családi élet apró, színes mozzanatai sorjáznak tehát e versekben; mindegyikben egy-egy külső esemény szolgál ihletforrásként. Például: „a 11 éves lányom megkérdezte / hogyan kell csókolózni / azt válaszolam / hogy a dallamra kell figyelni / nem a dalszövegre”. És apropó, érdekes, meghökkentő megközelítések: a következő, Az igazi csókról című versben – amely elvileg folytatása lehetne a följebb idézettnek – egészen érzéki képet kapunk a kisbaba és az anyamell találkozásáról…
Amint említettem, a költő számos verset dedikál gyermekeinek, ezek szintézise az Útmutató a holnaphoz című. Ebben a világért, jövőért való aggódást fokozatosan felülírja a természetközeli élet reménysége: „Addig is egy szelíd tanács / még holnapra, gyermekeim, / nektek és gyermekeiteknek: / tanuljátok meg a virágokat.” Ez a vers mintegy át is vezet a következő ciklusba, a Vissza a földhöz címűbe, melyben elsősorban úgynevezett ökoversek találhatók: természet- és jövőféltés olvasható ki ezekből, hol emelkedettebb-poetikusabban, hol naiv-modorosabb felütésben. Érzésem szerint ezen a ponton a kötet kissé „leül”, de itt is találunk számos olyan sűrített képet, amelyek megcsillantják Dimény H. Árpád lírai kvalitásait. Például: „a mező száraz hangszerei / emlékezetből / játsszák vissza az eső hangját”. Olykor tehát primer szinten marad az érzés, az attitűd, máskor a klímaaggódásnak sikerül poétikailag érvényes hangot találni, metaforizálni. Ilyen az Olvasom a nyár verseit című is, melyben a gólya mozgását követve találjuk meg a mindenhol jelen lévő költészetet: „egyet lép, megáll, / majd ismét lép, verset ír a fűbe, / s én lélegzet-visszafojtva, mozdulatlanul / olvasom törékeny lábnyomát”. Nagyon fontos szereplői e ciklusnak a különféle madarak: varjak, vörösbegyek bukkannak fel, a jó megfigyelő pedig ki tudja olvasni, magáévá tudja tenni bölcsességüket.
A következő, legkiérleltebb ciklus címadó darabja, az Úgy akarom szeretni Dimény H. Árpádot egy rendhagyó szerelmes vers, nézőpontváltásos, csattanós. Ars poeticának is tekinthető alkotás ez, önmagáról, az írásról vall benne, hogy a végén felszakadjon a vallomás: „csak miattad írtam le mindezt mert úgy akarom szeretni / Dimény H. Árpádot ahogy te szereted”.
Említettem, hogy Dimény H. Árpád stílusa áradó, részletező. Nos, ennek a stílusnak a csúcsát olyan versek jelentik, mint az Egy költő a cirkuszban című hosszúvers. Arspoetica-szerű ez is, azt próbálja körüljárni, mi lenne a költő és az ember dolga a világban. Belső feszültség vibrál benne, ahogy az előtörő gondolatoknak, érzéseknek próbál formát adni, ahogy igyekszik képekkel körülírni őket: „de úgy is szeretheted a hazádat / mint az a srác aki lila hajtincsekkel lázad ellene”.
Az utolsó ciklus, a Még egy lélegzet apa- és anyaverseket tartalmaz. Újra megidézi halott apját (korábbi kötetének is fontos motívuma volt ez, egyfajta gyászfeldolgozásként); itt már az eltávolítás gesztusával, ami a lezárás, belenyugvás lehetőségét hordozza: „Vajon jutok-e eszébe a rég halott apámnak? / Nem ismerem az új nevét. Most már őt sem.”
A Még egy lélegzet címűben együtt jelenik meg a két szülő, a Követem a mintátban összekapcsolódnak a szerepek: a lírai én egyszerre gyermek és apa. Néhány versben a lánytestvér perspektívája is felbukkan, az ő szülőélményei (pl. Óda a húgom almás réteséhez). E ciklus legmerészebb darabja a zsigeri őszinteségű, már-már nyers Ki nem állhatom… című, amely azt fogalmazza meg, hogy az anya-fiú kapcsolatban nem lehetnek tabuk, mert az anya úgyis mindent tud, mindent megérez, akkor is, ha úgy tűnik, a primer kommunikációban zárlat van, ha érzelmi gátak épültek fel: „csak úgy folyik ki belőlem a sok történet / de amikor vele beszélek megnémulok (…) és alig várom letegye”.
A kötetcím, a Kemény fényben nőttetek meghatározza a fő fókuszt, az apaverseket állítja középpontba. Megjegyzendő, hogy ilyen című vers, sőt verssor sincs, tehát nem a jól bevált módszert követi a szerző, nem a könyv egyik meghatározó versének címét ugrasztja ki.
„Szelíden-megbékélten nyugtalan, a világ zajában a jótékony csendet kereső írások sorjáznak itt” – írja Szonda Szabolcs a fülszövegben. Igen, az aggódás feszültsége a megnyugvás poétikájává válik Dimény H. Árpád új kötetében.
Dimény H. Árpád: Kemény fényben nőttetek. Erdélyi Híradó Kiadó – Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Kolozsvár–Budapest, 2026.
