„a könyvek élnek, de ha kritikusok beszélnek róla, akkor még élőbbé válnak.”

„Titokban mindenki kritikusnak készül, aztán az emberek többsége rájön, hogy ez hülyeség” – kezdte a beszélgetést viccelődve Zsidó Ferenc a péntek délutáni Kritikustusán, a 6. Csíkszeredai Könyvvásár színpadán. Ki olvas manapság irodalomkritikát? – tette fel a kérdést. Amikor a közönség soraiból több kéz is a magasba emelkedett, örömmel nyugtázta, hogy ez esetben mégsem annyira reménytelen az, amivel többet között Borsodi L. László, Tamás Dénes és ő maga is foglalkozik.
Tamás Dénes szeret tájékozott lenni a magyar irodalmi életben, ezt pedig akkor tudja igazán elmélyíteni, ha nem csak olvas, hanem ír is egyes kötetekről. Borsodi L. László számára a kritikusi ténykedés szorosan összefügg pedagógusi életpályával, hiszen a szövegértelmezés napi szintű feladatai közé tartozik. Zsidó Ferenc kritikus alkatnak nevezi magát, majd hozzáteszi, hogy sok kötetnek nincs semmi visszhangja. Kritikáival ennek a hiánynak igyekszik egy részét pótolni, véleménye szerint a „könyvek élnek, de ha kritikusok beszélnek róla, akkor még élőbbé válnak”.

Mindhárom kritikust eltérő stílus jellemzi, Tamás Dénes szerint a kortárs erdélyi kritikában többféle beszédmód létezik. Borsodi L. László szerint a kritikus elméleti felkészültsége az egyik legfontosabb, a szöveg hátterében mindenképp jelen kell lennie ennek a tudásnak, ahhoz, hogy az érvrendszer megállja a helyét. Zsidó Ferenc az elméleti felkészültségnél fontosabbnak találja a kritikai érzéket: azt, hogy a kritikus tudja és merje kimondani a véleményét. Hozzáteszi, rengeteg olyan kritikát olvas, amiben a hosszú elméletek, gondolatok, megközelítések között pontosan az tűnik el, ami számára a legfontosabb kérdés: mit gondol a kritikus a könyvről? Borsodi L. László rögtön közbeszól (Zsidó Ferenc megjegyzi, hogy a kritikustusa beindult), szerinte a kritikus akkor képes véleményét tálalni, ha szakmailag felkészült. Egyetért azzal, hogy nem az elméletet kell leírni, de az elméleti felkészültség be tud beépülni az olvasatba, így pedig releváns kritika születhet. Tamás Dénes veszi át a szót és forrasztja eggyé a két gondolatmenetet azzal, hogy megjegyzi: a kritikus is olvasó, az olvasó hozzáállása is kritikus, az olvasás során pedig mindkettőben megfogalmazódik egy viszony a könyvvel kapcsolatban. A kritikusnak tovább kell mennie, artikulálnia kell ezt a kapcsolatot, itt válnak fontossá a „tapasztalat, a tág olvasottság, az elméleti felkészültség regiszterei”. A kritikus akkor képes jól megalapozni az értékítéletét, ha képes egyszerre játékba hozni ezeket a szinteket.
Az, amiről a három kritikus elméleti szinten beszél, gyakorlatban is végigkövethető köteteikben. Tamás Dénes Könyvjelzők. Írások az éppen történő irodalomról című kötetében erdélyi és magyarországi, népszerű és kevésbé ismert szerzők műveiről ír. Borsodi L. László a Hermész visszhangjaiban többnyire lírával foglalkozik; Zsidó Ferenc Trendek és elhajlások. Irodalomkritikák című kötetében pedig elsősorban második forrásnemzedékbeli erdélyi költőket és prózaírókat tanulmányoz, azt figyeli, hogyan hatnak a következő generációra. Ferenc szerint hármuk munkája remekül kiegészíti egymást. Egy kritikus nem képes átlátni a tág irodalmi közeget, de „így talán összeállnak valamiféle egésszé”.