A lovag, a sárkány és a zeneszó – I. m. Fehér Béla

Hosszú évekkel ezelőtt, az ikerlányaim születése utáni hetekben megtaláltam a jó regény definícióját. Megengedem: egyik definícióját. Ezek szerint a jó regény az, ami képes arra, hogy éjszakánként, holtfáradtan, két gyereksírás és pelenkázás között, akár újraolvasás esetén is ébren tartson. A szóban forgó, konkrét mű, amely segített átvészelni az éjszakákat, A Pendragon legenda volt.

Ezen a próbán, tapasztalatom szerint, elég kevés regény megy át.

Amikor azonban a hadházi határban feltűnt egy furcsa, csillogó páncélos lovas ember, vörös tollazatú csucsagos sisakkal, skarlátszínű köpönyeggel, oldalán karddal, kezében kopjafával és vadkanfejes zászlóval, nemcsak a regénybeli Pézsma gazda álla esett le, olyannyira, hogy abbahagyta egy titokzatos tevetetem elföldelését, hanem én is tátottam a számat, olvasóként. A Zöldvendéglőt egy budapesti irodalomtörténész ismerősöm javaslatára kezdtem el olvasni („te nem ismered Fehér Bélát?”, fordult hozzám a kolozsvári Bulgakov akkor még létező pincehelyiségében), igazi reveláció volt, eleinte nem is tudtam mit kezdeni vele, mert annyira másnak tűnt, mint minden, amit addig olvastam – csak annyit tudtam, hogy beszippantott, kész, innentől mindent felfalok, ami a kezembe kerül tőle (így is tettem, a Fültől füligtől a Kossuthkifliig, de még így is hiányzik a polcról néhány opusz). Persze, Szerb Antal, Örkény, Jókai, Hrabal, García Márquez, Rejtő – ez így mind együtt, mégis valami egészen egyedi, különleges és összetéveszthetetlenül magyar kevercs formájában, a hozzávalók olyasféle adagolásával, amely csak Fehér Béla kifőzdéjében készülhet el.

Utolsó, még életében megjelent regénye, a Miriam Rosenblum és a Kozma-kvintett éppen egy, A Pendragon legendából vett idézettel indít: „A templárius lovag dárdájával átszúrta a sárkányt, mire kívülről igen finom zeneszó hallatszott.” Fehér Béla elbeszélői perspektívája sosem a lovagé, hanem inkább Sancho Panzáé, nem az országnagyoké (ki tud olyan neveket adni magyar uraknak, mint Modrár, Alásony, Szapja, Hecse, Vejnök, Deregnyő, Háporjás, Gyatyel, Tatamér, Dobozó, Száldobágy és Liklehért?), hanem Cuppáné, a péké és zenészé, aki krónikás is egyben. Ez a pozíció, a krónikásé, ahonnan feje tetejére állítható a világ, felskiccelhető a történelem valódi, rejtett természete, és mélyen emberi együttérzéssel ábrázolhatóak a legkisszerűbb emberi sorsok is. És megérthető, hogy akkor van értelme a dolgoknak, ha a történelmi kulisszák nyers brutalitását valamiképpen mindig „igen finom” zeneszó kíséri; ha ezek a minőségek szétválaszthatatlanok. Fehér Béla mesét ír, de azért vegyük komolyan. Minden újabb könyve megerősít abban, hogy az irodalom mégiscsak képzelőerő, játék, felfedezés, végső soron: szabadság.

Amikor Fehér Béla meghalt, a kóbor lovagok leeresztették a lobogós kopját, a gazdák elfelejtették eltemetni a döglött tevéket, a zebrák is felkapták a fejüket a nagy magyar pusztán, a szélmalmok pedig lapátjaikat eldobálva menekültek.

Hiszem, ha nem látom.

‍