„A más is pont ilyen” – Zsidó Ferenc könyvbemutatója a Csíkszeredai Könyvvásáron

2024 februárjában A fák magukhoz húzzák az esőt címmel jelent meg Zsidó Ferenc legújabb regénye a Gutenberg Kiadó gondozásában. A kötetet ezúttal 2024. május 10-én, péntek este 19 órától a Csíkszeredai Könyvvásáron mutatták be a vásárnak otthont adó Erőss Zsolt Aréna színpadán. Noha a második nap második felére már fárad a közönség, mégis szép számban képviseltetik magukat az esti programokon is; nincs ez másképp az említett könyvbemutatón sem. 

Zsidó Ferenc és Márton Evelin – szerző és szerkesztő – a könyvbemutató egésze alatt igyekeznek egymás anti-jai lenni, és mindvégig fenntartják a beszélgetés dinamikáját: már a legelején kiderül, még nincs egyetértés köztük abban, hogy nyugodtan hátradőlhet-e a közönség, hiszen még nem egyeztek meg, hogy a stílszerű bicskázást becsületszóra kihagyják-e az eseményből. Majd Márton Evelin szájából el is hangzik a szokásos, ám jelen kontextusban mégis fenyegető „vágjunk bele!” kezdőfelkiáltás, amit a szomszédban a Szöcskedomb gyerekserege is jó hangosan jóváhagy.

A könyvbemutató elején igyekeznek felvázolni a regény két főbb szálát és a köréjük csoportosuló nagyobb témaköröket: megismerjük Antit (a történet esetlen antihős főhősét) és Bíró Jánost (Anti ellenpólusát, a névnapünneplési hagyományokat sirató öregembert). Ezzel a két karakterrel igyekezett a szerző lefedni a székelység és székelykedés dimenzióit, kiemeli, hogy a szociografikus részekkel az volt a célja, hogy képet is alkosson a székelységről, ne csak történetet kapjon kezébe az olvasó. Kihangsúlyozza, amit a kötet kapcsán megjelent interjúiban is kitartóan, hogy kritikája nem a székelységnek szól, hanem a múlt illúziójába ringató nosztalgia-székelykedésnek: „Másféleképpen vagyunk székelyek, mint az elődeink. Ne próbáljunk meg olyanok lenni, mint nagyapáink, mert akkor hülyét csinálunk magunkból” – zárja le gondolatmenetét.

‍

‍

Aggódott azonban az arányok miatt, amiket írás során ő maga is nehezen tudott tartani. Bevallja, volt, hogy annyira Bíró János történetében felejtette magát, hogy már a saját fejére kellett koppintania, hogy visszatérjen Antihoz. Rá is kérdez beszélgetőpartnerénél, hogy a kötet szerkesztőjeként mennyiben látja úgy, hogy szétfeszíti ez a kettős történetvezetés a regényt. Márton Evelin gyorsan lecsitítja Zsidó kételyeit, és mind a szerzőt, mind az olvasót megnyugtatja, hogy a közös munka során sikerült egyensúlyra hozni ezt a két szálat.

A következőkben azt a kérdést szegezi neki, hogy a regény valóságában (vagy akár a sajátjában) mit lát Zsidó Ferenc, hogyan viszonyulnak a székelyek a nőkhöz, és hogyan másokhoz, a többiekhez, az idegenekhez. A szerző a legproblematikusabbal kezdi, azzal, hogy a ma székely embere hogyan viszonyul a nőhöz, hogyan beszél róla, és igyekszik valamelyest árnyalni a székely emberes viccek által megelőlegezett nőkép hangulatát. Kiemeli, hogy persze, a székely ember magas lóról beszél a nővel és a nőről, de ez egy felületes diskurzus, amit azért folytat, mert folytatnia kell; mindeközben pedig imádja a feleségét, és tudja, hogy semmi nem lenne nélküle. Szerzőnk ezen a ponton elkalandozik, humorról beszél, az élő székely nyelvhasználatról, az élcelődésről, amiket ő igyekezett mind belelopni a regénybe, viszont ezek a formulák főleg élőbeszédben működnek jól, és túltengésük gyengíti a szöveg ritmusát. Hálásan teszi hozzá, hogy ebben tud segíteni egy éber szerkesztő, aki visszahúzza a szöveget saját világába, feszessé teszi azt, és amennyiben szükséges, kihúzza egy részét, ha a szöveg benne felejti magát egy-egy terjengős párbeszédben.

Az éber szerkesztő – akár a könyvet magát – igyekszik visszaterelni a könyvbemutatót is saját medrébe, és kitart kérdése mellett, amire a szerző időközben elfelejtett válaszolni: hogyan viszonyulunk, hogyan viszonyul a székely másokhoz, a többiekhez? Zsidó Ferenc ezúttal már nem ússza meg, válaszol a kérdésre. Állítja, hogy amikor a székely ember például egy turistával találkozik, nem az az igazán fontos, hogy milyennek látja őt, hiszen ez a látásmód is inkább arról árulkodik, hogy milyen a székely. Úgy véli, a székely (anti)hősök felől nézve a más(ok) láttatásával akkor van a baj, ha a székely csak odáig jut el, hogy ő más, mint más, de nem tudja megmondani, hogy miben. „Mert egyébként máshoz képest a székely ember tényleg más, csak a más is pont ilyen”.

‍

‍

Heterogénnek (sőt, a saját könyvében bemutatottnál is heterogénebbnek) látja a székely vidéket, éppen ezért nem lokalizálja pontosan, és nem teszi teljesen beazonosíthatóvá a történet helyszínét. Leszögezi, hogy ő jól ismeri ezt a világot, és az eldugott peremvidékeket ábrázolja, ez nem terjeszthető ki, nem vonhatóak le a kötete alapján általános konklúziók a teljes székelységet illetően.

A beszélgetés záróakkordjaként Márton Evelin az olvasói visszajelzésekről kérdezte a szerzőt, aki reflektált rá, hogy egy hosszabb alkotói folyamat végén az első kritikák azért izgalmasak, mert íróként kikerülsz annak a világából, amivel addig foglalkoztál, és hirtelen megtudod, miről írtál könyvet. Lévén, hogy a kötet mindössze három hónapja jelent meg, a kritikai visszhang még várat magára, ami azonban a visszajelzések alapján eddig kirajzolódni látszik, hogy olvasmányos, szórakoztató könyvnek találják az olvasók. Egyelőre nem világos, mennyiben szükséges a kötetvégi székely szómagyarázat, sem az, hogy segíti-e az érthetőséget, azonban az író beismeri, hogy valószínűleg nem a magyarázatra szoruló székely tájszavak miatt nehezen olvasható a kötet, sokkalinkább az ö-ző nyelvjárás miatt, amibe bele kell rázódni.

A beszélgetés felolvasással zárul, majd Zsidó Ferenc a Gutenberg standja mellett dedikálja kötetét.

‍