Sorokban és sorok között – beszámoló Király László legújabb kötetének bemutatójáról

A 14. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét harmadik napján, egy kellemes kora nyári délutánon a Tonitza-teremben gyűltek össze mindazok, akik kíváncsiak voltak Király László új verseskötetének bemutatójára. A beszélgetés moderátora és kérdezője Papp Attila Zsolt volt, aki nemcsak a kötetre, hanem Király László egész költői életútjára is érzékenyen rákérdezett. A Tisztamocsok feketefehér című frissen megjelent könyv nem egy válogatott anyag, hanem legújabb versek gyűjteménye – Papp Attila Zsolt hangsúlyozta is, milyen különleges teljesítmény, hogy Király László több mint nyolcvanévesen, amikor sok kortársa már elcsendesedett, még mindig ennyire friss, élő hangon ír. Vajon hogyan lehetséges ez, tette fel a kérdést Papp Attila Zsolt, mitől tudott Király László ennyire jelen maradni?

‍

Király László válasza egyszerre volt szerény és közvetlen: „Nem vagyok hibás” – mondta mosolyogva. Felidézte, hogy tízéves kora óta ír verseket, és bár életében volt egy rövid, nyolc hónapos időszak, amikor elnémult, igazából soha nem hagyta abba. Úgy érzi, nem is ő tartotta meg a költészetet, hanem a költészet tartotta meg őt. Fontos számára, hogy soha nem kényszerítette magát írásra. Ha a vers nem jelentkezett, ha belül nem szólította meg semmi, akkor nem írt. Nem ír megrendelésre, és soha nem akarta megmagyarázni vagy „kitalálni”, hogy miről kellene verset írnia. A versnek magától kell jönnie – mondta.

Papp Attila Zsolt arról is érdeklődött, vajon van-e Király Lászlónak kialakult versírási gyakorlata, valamilyen módszere vagy szokása, amihez tartja magát. Király László itt is természetesen és őszintén válaszolt. Szerinte, mint minden mesterséget, ezt is meg kell tanulni. A Jóisten mindenkinek ad valamiféle tehetséget, de ahhoz nem ad használati utasítást – fogalmazott. Az embernek magának kell rájönnie, hogyan bánjon ezzel az ajándékkal, hogyan vigyázzon rá, hogyan fejlessze. A tehetség önmagában nem elég, a kíváncsiság, a szeretet és a kitartó keresés legalább ennyire fontosak. Elmesélte, hogy kamaszkorában a versek iránti rajongása Petőfivel kezdődött, majd jött Ady, aki kamaszként teljesen magával ragadta, inspirálva az írásra.

Beszélt arról is, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek Erdélyében figyelni kellett arra, ki mit mond, a rendszer mindenütt jelen volt. De ő és a társai vállalták, hogy kimondják, amit gondolnak, még akkor is, ha ez nem volt veszélytelen. Akik a rendszerváltás után abbahagyták,az írást később azzal magyarázták döntésüket, hogy 1990 után „már nincs tétje” a dolgoknak. Király László viszont úgy véli, mindig van tétje a szavaknak. Véleménye szerint a jó erdélyi versnek mindig két rétege van: az egyik a sorokban, a másik a sorok között rejlik.

Papp Attila Zsolt felidézte, hogy Király László ifjúkora szorosan kötődött a kolozsvári szellemi és irodalmi élethez, és rákérdezett arra is, mennyire meghatározó ez a közeg a mostani kötetben. Király László részletesen mesélt a korszakról: időről időre olyan bölcsészkari évfolyamok bukkantak fel, ahonnan több jelentős író is kikerült. Ők is egy ilyen társasághoz tartoztak, rendszeresen találkoztak a Gaál Gábor Irodalmi Kör pénteki összejövetelein. Farkas Árpád egyik kollégája hívta el Király Lászlót ezekre az alkalmakra, és noha kezdetben nem mindenki nézte jó szemmel a tevékenységüket, a társaság hamar kinőtte magát: előfordult, hogy hetven-nyolcvan ember is összegyűlt. Végül a hatóságok figyelmét is felkeltették, megjelentek a feljelentések, felügyelők és jegyzőkönyvek. A beszélgetésekre és találkozókra így már egyfajta óvatossággal kellett készülni, de a szellemi szabadság iránti vágyukat ez sem törte meg.

Papp Attila Zsolt kérésére Király László felolvasott néhány verset is. Az Aranycsapat című vers és az Idők tűnésére, amelyet Farkas Árpád emlékére írt, különösen erősen szóltak a közönséghez. Ezt követően felolvasott még egy verset a kötetből, mely egy legendás kolozsvári találkozóhelyet idéz meg – megmutatkozott ott a korszak abszurditása is: a költők és művészek megfogalmazták gondolataikat, de a sarki milicista, aki fülelhetett volna, valójában azt sem tudta, miről beszélnek. Ezek a versek egyszerre személyes emlékek és pontos korrajzok, ahol a líra és a valóság a sorokban és a sorok között is él.

Az esemény végén Papp Attila Zsolt még egy zárókérdést tett fel: vajon több mint hatvan év publikálás után változott-e Király László viszonya a költészethez? Király László erre azt felelte: a viszonya nem változott, legfeljebb úgy, mint egy nagy szerelem, amely az évek során egyre mélyebb lesz. Szerinte sokan tudnak írni, de nem tudnak olvasni – az ő szerencséje, hogy a mai napig szeret és tud is olvasni, sőt mostanra úgy tanul a versektől és másoktól, hogy észre sem veszi. Az írás nem kollektív műfaj, mondta, mégis van egy kollektív vonulata: mindenki valaki után jön, mindenki beáll egy hagyományba, még akkor is, ha azt saját hangján folytatja.

A beszélgetés lezárásaként Király László a kötet záró versét, az In eternumot olvasta fel – csendben, emelkedetten, mintha a költészet időtlensége szólt volna belőle.

‍