Egymásban lenni otthon – irodalmi (pár)terápia a 14. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten

A Bánffy-palota udvara sajátságos térré változott szombat este – úgy hatott, egy udvarnyi ember befér egy bérház második emeleti nappalijába és ott földön, fotelben, ajtókeret között, karfába kapaszkodva, asztalon ülve, párkányon gubbasztva, egyszóval minden zegzugat kitöltve figyeli, miről mesélnek a szoba közepén ülők. Barátságos hangulat, kendőzetlen, derűs jelenlét. Szinte terápia.

A 14. Kolozsári Ünnepi Könyvhét magyarországi díszmeghívottjai idén Dragomán György és Szabó T. Anna voltak. Az íróházaspárral az egész rendezvény alatt többször is lehetett találkozni, szombat este azonban különösen nagy érdeklődéssel hallgattuk, ahogy az őket jellemző természetességgel és lendülettel meséltek életről, irodalomról, otthonról. A szerzőket Visky András kérdezte.

Kolozsvári és marosvásárhelyi terekkel, az otthonlevés keserédes érzésével indult a beszélgetés. Jóllehet Visky András elsősorban nem írói szerepben volt jelen, irodalmi érzékenysége kétségkívül építő hatással volt a beszélgetésre. A családi adósságok kapcsán, amikről  Szabó T. Anna mesélt, a moderátor emlékeztette a költőnőt, hogy tartozik talán még olvasóközönségének és szülővárosának is egy Kolozsvár-regénnyel, s noha Szabó T. szerint forrás az volna bőven a családi hagyatékban, nem biztos, hogy valóban arról a Kolozsvárról tudna írni, amit fiatalként itt hagyott. Hogy a feszengésből és adósságérzetből hogyan vált újra otthonná Kolozsvár, az szerinte nagyrészt az irodalom és a jó beszélgetések érdeme. Kiegészítésként férje is mesélt arról, pontosan hogyan is kötődik szülővárosához, mikor és hogyan rendeződtek benne a kamaszkori viszonyok a város és az otthon tekintetében, hogyan tanulta meg kívülről Marosvásárhely tereit a hosszantartó elmenetel során. Végül a pesti áltörténetek otthonteremtő segítségét és a beilleszkedés nehézkes, de szép emlékeit is felidézték a szerzők.

Néha kapkodtuk a fejünket, nem tudva, ki beszél, mit mond, ki kire reflektál, és ki kinek tesz fel kérdéseket – mindenesetre nevetésből nem volt hiány. Visky András az otthon után a házasság felől közelített, Dragomán mondatait idézve hardcore oldschool kapcsolatként jellemezte ezt az extrém sportot. A meghívottak élettörténetek mentén mutatták be, miért fontos ragaszkodni a különbözőségeinkhez, megőrizni a saját akaratunkat és megtalálni a közös metszetet, amit mindkét fél szenvedélyesen űz. Előkerült az írósapka anekdotája is, végül pedig Anna a növekedés fontosságát kiemelve a neveljük egymást mondatra, írásra, szenvedélyre gondolattal zárta ezt az egységet.

Félidőnél az irodalmi átjárhatóságra került reflektorfény: Gyöngyösi Levente zeneszerző egyik kantátájába hallgattunk bele, amit Szabó T. Anna Elhagy című verse inspirált, és azt boncolgatták a meghívottak, az irodalom hogyan szólal meg másban, és ezek az átjárhatóságoknak milyen egyéb leképződései lehetnek. Ezt követően apaság-történetekről, szabad gyerekek neveléséről és az élet ikerkardos harcairól mesélt Dragomán György. A Máglya keletkezési körülményeibe is bepillantást engedett, illetve megegyeztek Visky Andrással abban, hogy ezt a könyvet a levegőben írták és ott is olvasták. 

Zárásként a szerzők felolvastak. Szabó T. Anna legújabb, Vigasz című kötetéből választotta A lélegzet verse címűt, Dragomán György pedig nagyon helytálló zárszóként Esterházy Péter 75. születésnapjára rendezett kiállításon elhangzott szövegével gazdagította a hallgatóközönséget. A mondatok valahogy egyszerre idézték Esterházy, Esti Kornél és Dragomán György hangját, és mi, akik a nappalivá változott udvar különböző szegleteiben figyeltünk, kicsit mindannyian egy közös, kifeszített pillanatban ragadhattunk.

‍