.svg)
Dülöngélünk hazafele apámmal. Azaz ő dülöngél, én csak a lépést, a ritmust tartom. Bal karjával átölel, támaszkodik, én a derekánál tartom, ne legyen nagy lengése a táncnak. Kissé előre dől, megereszkedik, hogy jobban tudjam tartani. A láb laza, néha bicsaklik. Két, egymásba nyíló egyenes utca vezet hazáig. Ringva járunk, apám kilép, néha jobbra, néha balra. Aprózom mellette, tartani igyekszem a lépést s apámat, botlom a saját lábamban. Mindig rossz táncos voltam, vétem a ritmust, mellélépek.
Apámat rendes táncban sose láttam, igaz, anyámat sem – mi, gyerekek rójuk ezt a fura táncot rendre apánkkal, hétről hétre, évről évre. Nem könnyű megtanulni a rendjét, mindig más, bár az alap ugyanaz. Én tartom, ő lép. Tartom, lép.
Szorongva araszolok, számolni igyekszem, hány lépés még a haza. Sose ugyanannyi. Meg-megállunk. Apám felnéz a csillagos égre, részeg gajdolással szidja a jóistent s az életét. Menjünk, édesapám, rimánkodom ilyenkor, hideg van. Üveges tekintettel néz rám, mint ki nem tudja, mit keresek a csillagok közt. Újra nekilendülünk, az Eminescu sarka már a fele út. A lépcsőházajtóban megtorpan, fordulna vissza. Kapaszkodik a vasajtóban, botlik a küszöbben. Bomlik a tánc, karjánál fogva rángatom, az istenért, vissza ne forduljon. A lépcsőházban nincs villany. Itt már előre megyek, lépcső, mondom. Helycserés tánc már, egy lépcsőfokkal előrébb járok, bal kezemmel karjánál fogva vonszolom magam után, jobb kezemmel a piros műanyag borítású korlátba kapaszkodom. Mi, gyerekek, lefele sose a lépcsőn, mindig a korláton közlekedünk. Míg befér a combunk a két korlátsáv közé. S míg fel nem reped a műanyag, csúszáskor hasítva nadrágot, bőrt. Aztán már csak hármas-négyes lépcsőfokokat átugorva. Döng-döng, reng a lépcsőház ugrásaink nyomán. Páros lábbal érkezünk, bal lábbal adunk lendületet az újabb lépcsőfordulónál. Már-már rohanok, 64 lépcső felfele.
A negyedikre érve elengedem, innen tudom, nem fordul vissza. Második ajtó balra, 18-as, nyitom, a konyhában ég a villany. Sápadtan áll az ajtajában anyám. Na, hazahoztad, kérdi.
Válaszolni nincs miért, megjelenik az ajtóban apám. Imbolyog, két kezével kitámasztja magát, arcán idétlen vigyor. Belép, eltántorog az ágyig. Hagyja, hogy anyámmal vetkőztessük, hányjuk a ruhákat halomba. Lájbi, cipő, zokni, nadrág, az inget-majót cibáljuk róla, magatehetetlenül tűri. Az ágy mellé dobáljuk, reggel onnan öltözik. Beiszkolok a gyerekszobába, dolgom innentől nincs. Bátyáim nem néznek rám. Olvasnak. Feszült, fülelő csend. Apám elkezdi az esti nagymonológot. Kicsidérő, hallom. Így mondja, d-vel, az é-nél emelkedik a dallam. Tudom, megvetően legyint is hozzá. Anyámra érti, aki hallgat. Kivár. A monológ hosszától függ, mi lesz az este vége. A hosszabb litániába rendszerint belealszik. A csend vészjósló. Kivárunk. Késő van, feküdni kellene, reggel iskola. A tompa ütések zaja elől a paplan alá menekülünk. Később anyánk puffadt arccal mellénk fekszik, sírva, fogadkozva tölti az éjszakát. Egy darabig némán virrasztunk mellette, míg el nem nyom az álom. Amikor reggel iskolába indulok, apám már a gyárban.
Este a tejcsárda előtt újra várom. Többedmagammal állingálunk, mintha sorban állnánk. Fázósan toporgunk a téli estében. Időről időre nyílik a nagy barna, üveges vasajtó, ilyenkor felerősödik az addig tompán, fojtottan hallatszó kocsmazaj.
Apró gyerekárnyak imbolyognak el rendre a sötétben, oldalukon dülöngélő apák.
Áporodott, sörszaggal és szivarfüsttel keveredő levegő áramlik odabentről. A tejcsárda olyan, mint a gyár vagy a garázs. Feleségeknek, gyerekeknek belépni tilos. Nem mintha a feleségek ide vágynának. Menj, szólj apádnak, jöjjön haza, mondja anyám, későre jár. Csikorog talpam alatt a hó, ahogy a Hársfa sétányon a tejcsárda felé aprózom. Az egyszintes bányászházakat új építésű tömbházsor zárja. A földszinten végig boltok sora – a nagy, álmos ablakokban szürke, légyszaros függöny, az elsőben néhány megsárgult képeslap, olcsó Kriterion-könyv árválkodik. A könyvesboltban könyvet alig kapni, nyár végén füzetet, ceruzát vesz jóanyám itt. A második lépcsőházból nyílik a tejcsárda. Szűk előtér, balra a tejcsárda üveges ajtaja. Délutánonként túrós-tejfölös puliszkát mérnek. Anyám rendre elhurcol, tudja, imádom a híg puliszkát. Míg eszem, a kocsmárosnéval sutyorog. Hogy ne adjon apámnak este pálinkát. Csak sört. S hitelbe semmit. Lám, a múlt hónapban is. Kifizeti apám tartozásait.
Kézen ragad, szinte cibál, dühösen vonszol hazafele. Ha kérdem, nem válaszol. Gyorsan apróz, pörgősebb tánc ez, mint apámmal, a lépést itt is vétem. Nem veszi észre, nem néz az égre, rohan, szaporáz a negyedikre.
Magában szidja a jóistent és az életét. A gyerekszobába menekülök. Bátyáim nem néznem rám. Olvasnak.
Bentről akolmeleg áramlik, hátunkat a meleg, párás ablaknak vetjük. Nem beszélünk. Fázunk. Hazamennék, de anyám visszafordít, ha apám nélkül érkezem. Állunk a tömbház takarásában.
Ahogy rendre hazamennek az apák, úgy lopózom egyre beljebb. Ajtótól ajtóig.
A tejcsárdában alacsony, kopott faasztalok, mindegyiknél négy szék. A plafonról vékony dróton csupasz villanykörte lóg, tompa fénye alig szüremlik át a vastag füstön. Elfog a hányinger, igyekszem elérni apám asztaláig. Megállok mellette. Toporgok. Édesapám, mondom. Magában szentségel, észre sem vesz. Megérintem a vállát. Mit akarsz, veti oda. Anyád küldött, mi? Könyörögve nézem, szólni nem merek. Riadtan nézek a kocsmárosnéra. Nem egészen öt perc múlva zárják utánunk az ajtót. Dülöngélünk hazafele apámmal...
