A Moszkitó hadművelet

              Vincének, a hatvanadikra

1.

Jöttünk a semmiből, megyünk a semmibe.

Ne legyen ilyen borúlátó, főnök – mondtam neki, miután felkaptattunk a dombgerincre, oda, ahonnan már jól látszottak a pojáni háztetők. A főnökkel odahagytuk egy kis időre a városbeli vegyesboltunkat, és elutaztunk Mumtaz ütött-kopott terepjárójával ide a végekre, mert itt van az az erdő, amelyet talán minden nőnél jobban szerettünk mindketten. A főnök ki akarta próbálni a hangfelvevő szerkezeteimet, s mielőtt azt a lesújtó igazságot kinyilatkoztatta volna a semmiről, egy vén fenyő derekára hágott fel, meglepő ügyességgel. A szél ellen védővel ellátott mikrofon, mellyel majd szeretett erdőnk sóhajtásait rögzítjük, úgy lógott odafent, mint fekete női varkocs, vagy mintha a szép Mumtaz ágyékáról vett szőrminta volna. Nekem legalábbis ez jutott eszembe. Persze a ténykedésünk nem volt annyira ártatlan. Engem már régóta foglakoztattak az akusztikus fegyverek, és tudatában voltam annak is, hogy számíthatok a főnökre a kísérleteimben, bár most éreztem részéről némi nyomást, hogy komolyabban is elkezdjem ezeket. Nehezen viselek bárminemű nyomást.

Azt mondják, odalent lakik egy költő – mondta a főnök, és meghatározatlan irányba mutatott.

Tudok róla, de ne ott lent keresd, itt a háza, egészen közel, az erdő alatt. De most nincsen itthon. Legtöbbször abban a nagyvárosban lakik, ahol te soha sem szeretted, és mindig idegenségre és ridegségre panaszkodva tértél vissza onnan.

Szerinted ő hogy bírja? – kérdezte a főnök, és látszólag elmerengett azon a bizonyos városon, ahonnan valóban folyton szomorúan és meghajszoltan tért haza a mi kis városállamunkba, melyben a bunkerboltunkat működtetjük.

Az a gyanúm, hogy szereti őt valaki ott nagyon. És ha így van, akkor az a szeretet minden más kellemetlen érzést kiegyenlít. Ezt az érzést keressük mi is, hiszen tudod. Ez vezetett engem Mumtazhoz, a Dohánytermesztők dombjára. S mint kiderült, téged is, ugyanoda.

Ugye most nem fogunk ezen vitatkozni? – kérdezte, és némi riadalmat éreztem a hangjában.

Nevetnem kellett, nevettem is, bele az illatos szélbe, fenyősóhajtásba. Drága barátom, mondtam neki, és átkaroltam a vállát. Látod, ez az a hely, melyből vétettem, jobban ismerem, mint te, vagy bárki, aki erre téved. Tudom, hol az anyafarkas fészke. Arra vihetnélek, és ottfelejthetnélek, és majd összeszedném az itt-ott szétszórt csontjaidat. De nem teszek ilyent. Minket már a szerelem sem fordíthat egymás ellen. És különben is, jól tudod, arról, hogy mi vár ránk ebben a bizonyos szerelemben, s hogy mire számíthatunk, arról csak Mumtaz dönt egyedül.

2.

Szeles délután volt, a napfényben parányi szemcsének tűntek az esőcseppek, és minden remegni látszott, az omladozó vakolatú házak, a nedves kockakövek, a megdermedt lóürülék kupacai, és a macskák is, akik a kerítések tetejéről pásztáztak minket.

Ebben a városban mindig fúj a szél. Kapucninkat fejünkre s mélyen a szemünkbe húzva kóboroltunk a néptelennek tetsző udvarterekben. Az élet ott lüktetett mégis körülöttünk, szagok, hangok, ismeretlen eredetű meleg áramlatok értek minket. Disznók röfögtek szűk deszkakerítések mögött, hegedűk jajgattak előlünk rejtett hangszórókból. Komorak és hallgatagok voltunk. Nem tudom, a főnök fejében mi járhatott. Én a múltamon merengtem, mely nem is olyan régen még valamiféle jövő illúzióját dédelgette magában, és köze volt ehhez a helyhez is. Nem éreztem megbánást amiatt, hogy leromboltam mindent, de nem szerettem volna egykori, fogadott rokonaimmal összefutni. Örvendtem, amikor a kósza napfényt sötét felhő takarta el, és nyakunkba szakadt végre a hideg és kellemetlen eső. Ilyen időben csak az kel útra, akinek erre nyomós oka van. És azok az emberek, akik elől némiképp rejtezkedve jártam, kényelmesek. Ez megnyugtatott.

A főnök soha sem kérdezett engem arról, hogyan tudtam kilépni annak a klánnak a testéből. Talán értette, bennem is ott fészkelt ama idegenség, amelyről olyan gyakran mesélt emberek, házak, települések kapcsán. Ismerős számára az a furcsa, kellemetlen, és torkot szorító érzés, amelyet folyton tapasztaltam, amikor köztük léteztem. Ma a szívem csakis azért szorul össze, mert van valaki, aki ugyanúgy tartozik hozzájuk, mint hozzám, és mert felismertem, hogy ez így volt és így lesz, és hogy emiatt teljesen soha sem távolodhatok el. A jövő pedig, ahogy ezt a főnökkel többször is átbeszéltük, csak egy értelmezhetetlen remegés valamiféle képernyőn, jel, melyet nem tudunk olvasni, és ezért úgy döntöttünk, nem is foglalkozunk ezzel. Abban is egyetértettünk, hogy a lehető legtávolabb áll tőlünk az a filozófia, amely szerint cselekedeteinknek feltétlenül következményei is lesznek ebben a megfoghatatlan térben, melyet jobb híján jövőnek nevezünk. Ám azt is tudom, hogy ahogy én is érezni szoktam az ő lelkének különféle állapotait, melyek valamiféle rezgés formájában ütnek át énbelém, ugyanígy van ezzel ő is. S mivel életünk egyszer csak összefonódott, egyáltalán nem mindegy az, mikor milyen állapotban vagyunk. Ám kíváncsiságunkat, ha nevezhetem így, csakis kinyilatkoztatásokban vagy fizikai gesztusokban tudtuk kimutatni. Így megy ez miközöttünk.

A minap, amikor az erdőt behálóztuk készülékeinkkel, és a hátunkon fekve a magas füvekben hallgattuk a fölöttünk elzúgó vadászgépeket, a főnök kijelentette, hogy a lélek képes olyan távolságokat teremteni, melyeket soha életünkben nem érhetünk át. És ez fájdalmas ugyan, de nem orvosolható, mert nem akarat kérdése. Jobb, hogyha beletörődünk tehát, és létezünk tovább, mindennek tudatában.

Ezen gondolkodtam, miközben a vasművesek dombja felé igyekeztünk. Ott, egy igen öreg házban, melynek ajtaja egyenesen az utcára nyílt, lakott Milica néni, aki nem azonos ugyan a főnök Milica nevű dédanyjával, akitől egy vedret örököltünk, de úgy sejtem, hogy sok mindenben hasonlíthat rá.

3.

Dobzse Milica élettörténete megérne egy misét – hogy a főnök szavaival fogalmazzak. Ha az enyémeket is felhasználom, hát azt mondom, bánom is én, hogy honnan jött ez a rémületesen okos és gonosz boszorkány. A főnök valami török hajóról hadovált, hogy arról szállt volna le egyszer csak itt, a mi országunk partjainál. De ez mindegy is. A főnök ritkán kér meg, hogy elkísérjem újdonsült ismerőseihez, általában féltékenyen őrizgeti ezeket a személyeket, mintha attól tartana, lenyúlom őket, s bár ténylegesen volt ilyen történetünk, az mindig az illető személy döntésén múlt.

Dobzse Milica konyhájában ósdi kályhában pattogott a tűz, a fásládában két kövér macska aludt. Konyakkal kínált minket, és ő is ivott belőle jócskán. Duruzsoló beszéde, ráncos arcából világló zöld szemei valahogyan Mumtazra emlékeztettek. Talán a főnökre is, mert a megnyugvás elernyedését tapasztaltam rajta, melyet ott szoktam látni a szép dohánytermesztőné bársonybevonatú karosszékeiben, hiszen egy ideje együtt látogatjuk, és mindketten szeretkezünk vele, igaz, felváltva. Ez kissé zavarba hozott jövetelünk célját illetően, de belefeledkeztem volna a sima combú Mumtazon való gondolkodásba, ám Milica a sokadik konyak után rátért arra, ami miatt valójában felkerestük.

Addig alig vettem észre a konyhából valamerre vezető ajtót, amely egyszerű és ócska faajtónak tűnt. Ám amikor Milica kitárta, megláttam, hogy arasznyi vastag hangszigetelése van számomra ismeretlen anyagból. A szoba falait is ez a leginkább taplógombára emlékeztető vastag szigetelés borította, tapintása egyszerre nedves, bársonyos és merev, Milica meg mintha nem is hallotta volna többé a kérdéseinket, miután beléptünk. Valamilyen fertőtlenítőszaga és az alóla átszüremkedő könnyű és beazonosíthatatlan bűz érződött. Odabent zöldes és vöröses pislákolás a sok szerkezet, melyek úgy hatottak a sűrű félhomályban, mint véres népmeséinkben az éhes fenevadak, melyek áldozataikra lesnek. Próbáltam a szagot értelmezni valahogyan, de nem sikerült. Ha sikerült volna, talán nem lépek be abba a hangszobába, de az is lehet, megteszem. Kíváncsi ember vagyok.

Milica, miközben befelé terelgetett minket, mint valami édelgős nagymama, kuncorászva mesélte, hogy mennyire nem találó a Moszkitó hadművelet név ehhez az egész kísérlethez, és természetesen nem is ő találta ki, hanem azok, akik mindezt pénzelik. Mielőtt a fejünkre helyezte volna a fülhallgatókat, megkérdeztem, hogy pontosan mi a célja ennek a kísérletnek, és ő azt mondta, az, hogy, békés útra terelje a háborút.

A paradoxonok mindig is hevesen érdekeltek, talán akkor is, amikor még nem is tudtam valójában, mi az, ami izgalomba hoz. Azt mesélik, már gyermekként is folyton ezeket vadásztam, zavarba hozva a körülöttem levőket, amikor diadalmasan rajtakaptam őket egy-egy ellentmondáson. Azóta sokkal szelídebb lettem ezen a téren, szelídebb, százszorta szelídebb, mint a főnök, aki most is felhorkant ezen a békés útra terelt háborún.

4.

Később, nem tudom pontosan, mennyi idő után, mert elvesztettük az időérzékünket és más képességeinket is, ott reszkettünk Dobzse Milica meglepően tágas fürdőszobájában, a vénasszony meg bőven engedte meztelen testünkre a forró vizet. A ruháink körbe-körbe forogtak a szárítógépben, és Milica biztosított minket arról, hogy nemsokára készen is leszünk. Hogy ezt mire értette, az nem teljesen világos, talán arra, hogy iszonyatosan rosszul éreztük magunkat mindketten, s konyak és epe keverékét hánytuk a csillogó padlócsempére. Az öreglány azonnal eltakarított mindent, és csak röhögött, semmiféle magyarázatot nem adva a rosszullétre, hagyta, hogy megértsük magunktól, többek között ez a Moszkitó hatása, így működik egy akusztikus fegyver, egy a szelídebbek közül, s hogy mi, a főnök meg én ártatlan és szerencsétlen, buta kisfiúk vagyunk.

Talán két óra is eltelt, mire összeszedtük magunkat, elmúlt az émelygés, és ruháinkba visszaöltözve kaptunk egy-egy pohár kvászt remegő gyomrunkba. Sötét éjszaka volt, mire Milicát odahagytuk, és visszatértünk az erdei házikóba. A mély álom nem mentett meg minket a hasogató fejfájástól meg attól a fura, zavarodott állapottól, amely egyelőre nem tette lehetővé, hogy hosszabb útra vállalkozzunk.

5.

Valójában minket soha nem érdekelt a hadviselés. Békés emberek vagyunk, s eddig életünkben békét hoztunk az emberek közé a magunk módján. Szerettünk volna mindennemű konfliktustól távol maradni, és csak élni a mi furcsának tetsző, cél nélküli életünket, ott, a városállamunkban, a bunkerboltban. A girbegurba és őrülten kavargó utcáink, meredélyeink között, ahol általában ugyanazt a nőt szeretjük, de már hozzászoktunk ehhez, és semmi sem szakíthat el minket egymástól. Csak a háború, amitől rettegtünk, és amelyről naivan azt gondoltuk, hogy elkerülhető, holott nem az, soha nem az. A háború örök.

Már azt sem kerülhettük el, hogy a városállam vezetésébe ne szivárogjunk be kémeink által, akik önként jelentenek, ég tudja, hogy miért. Egyesek azt mondják, biztonságban érzik magukat a mi közelünkben. Ezt nehezen tudjuk értelmezni, de elfogadjuk, mint ahogy el kellett fogadnunk azt az egyre erősödő jelzést és hírt is, hogy folytonosan ki vagyunk téve egy lehetséges támadásnak. Ennek esélyei nemhogy csökkentek volna, hanem egyre ijesztőbb méreteket öltöttek.

Milicát a főnök találta. Az egyik beszerző körúton, amelyet emitt ejtett meg a környéken, és amelyre én, értelemszerűen, nem kísértem el, valaki mesélt neki az öreglányról, úgy emlegetve őt, mint született ellenálló. Bár a főnök nem szokott felizgulni az ilyen homályos kijelentésektől, melyeket számára idegenek tesznek más idegenekre, Milicától mégis lázba jött. Felkereste, és eltöltött vele egy teljes éjszakát. Ennek részleteibe nem avatott be, de arra kért, hogy elkísérjem, sőt, támogassam őt, amikor újra felkeresi ezt az öreglányt. Úgy sejtem, Milica akkor csak szavakkal szédítette a főnököt, mert ha aláveti bármiféle kísérletnek, biztos, hogy nem akart volna soha hozzá visszatérni, legfeljebb engem repít rá, szokásához híven.

A Moszkitóról annyit tudtam megállapítani, hogy magas frekvenciájú hang, amely spontán hasmenést, hányást, majd gyötrő fejfájást, kettős látást és szorongást okoz, és valamiféle állandósult szédülést és zavarodottságot. Gyanítom, hogy hosszú távon ennél ocsmányabbakat is, például spontán bevérzéseket szemben és fülben, de lehetséges, hogy a teljes keringési rendszer összeomlását, nőknél vetélést, hosszú távon meddőséget mindkét nemnél.

Hát ezért vagyunk itt. Ennek a receptjéért. Meg azért, mert kettőnk közül talán én vagyok képes hasonló szerkezetet építeni, és ezzel védelmezni a mi kis államunkat.

6.

Azt hiszem, inkább itt maradok – mondtam a főnöknek, aki a Milicánál tett látogatásunk óta, vagy legalábbis amióta helyrejöttünk, örökös felajzottságban leledzik. Minél izgatottabb ő, annál levertebb leszek én. Talán ez utóhatása a Moszkitónak? Vagy csak az van, hogy én nem szeretnék semmiféle hadműveletből részt vállalni, és ez rettenetesen nyomaszt. Ám azt is tudom, hogy nem kerülhetem el azt, hogy megtegyem, ha eljön az ideje. De mi az, hogy idő, és hogy eljön? Itt szeretnék maradni ebben az erdőben egyedül, és kószálni végeérhetetlenül, és hagyni, hogy a gondolatok kedvük szerint bukjanak le vagy szálljanak fel, mint a gémek odalent a patakban. A főnök, mint mindig, most is megértő velem. Valamiért felidézte azokat a hónapokat, amikor lakást, ruhákat, tárgyakat és szokásokat cseréltünk, s úgy éltünk egymásban, míg mindketten meg nem elégeltük, s kezdtünk vágyakozni saját magunk után.

Jól emlékszem azokra a hónapokra én is. Még sokáig éreztem a főnök örökös párolt savanyúkáposztáinak s csípős kolbászainak a miazmáit a Joházik ulicában, az én vagonstúdiómban, a legnyaktörőbb domb tetején, amikor hazaköltöztem. Nem bántam, amúgy, kicsit sem bántam. Már régóta gondolom azt, hogy ő meg én, szóval, hogy mi ketten vagyunk egy személy, bármennyire kucifántosan hangzik is ez.

Én most elmegyek, Pofikám – mondta a főnök, és úgy ölelt, ahogy mindig szokott, és én éreztem, hogy továbbra is szeret engem. Ne törődj Milicával, arrafelé se menj. De gondolkozz, kérlek, gondolkozzál. A kutyáknak gondját viselem, ne aggódj egy percig sem – mondta, és kezét a magasba emelve elindult lefelé, az erdő alja felé, ahol Mumtaz terepjáróját hagytuk, amely majd visszaviszi őt, vagy hát: haza.

Hátamra feküdtem, úgy szívtam a cigarettát, behunyt szemmel, miközben a fejemben az a régi mondat bukkant fel újra, mely oly sokáig kísértett volt engem. Fekete tűz az álmom, mindent felemészt. Fekete, fekete tűz az álmom, mindent, mindent felemészt.

‍