A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem – 36.

Édes bátyám, ízlelgetem számban ezt a szót, oly régen – négy éve? – nem írtam, sőt nem is beszéltem magyarul, ha már meg nem ölelhetlek téged soha ebben az életben, csak ceruzám tobzódik nyelvünk fájdalmas szépségében, ami annál szembeszökőbb, s itt a sírásra is gondolj, mikor olvasol, minél távolabb kerülünk édes, igen édes anyaföldünktől.

Talán csodálkozol, mi ez az érzelgősség épp tőlem, aki egyik pillanatról a másikra leléptem, tönkretéve, elárulva, becsapva mindent, mindenkit, aki valaha is fontosnak tűnt számomra, miután – ígérem, többé nem írom le a nevét – Di Fiore Consuela csapdájába estem. Ez a nő meggyilkolt engem.

Emlékszel még arra a szilveszteri hajnalra, amikor összeomlott körülöttünk az oly gonddal felépített magyar világ, amiben remény mutatkozott a boldogságra.

Most itt fekszem egy chicagói szegénykórház nyomorúságos ágyán, és egyetlen vágyam, mit vágyam, maradék erőmet összeszedve egyetlen sóvárgó gondolatom, hogy mielőtt nyomtalanul eltűnök egy temetőben, a sírban, amire ideiglenes fejfát biggyesztenek, mert hiszen a kutya sem vonyít majd utánam, egy szusszanásnyi időre törődő emlékezetedre bízzam magam a sensus communis szerint, ahogy a retorikából megjegyeztük, vagy Kant után, látod, kopik az álműveltségem is, amivel nemzedékeken át áltattuk magunkat, hogy kultúrfölény! Istenem, mennyire szánandó egész létezésünk, a vágyak… Szóval, azt hiszem, Kantnál van, aki nem azt mondja, hogy mindenki egyet fog érteni ítéletünkkel, hanem azt, hogy senkinek sem lehet kifogása ellene.

Szanaszét folyik, amit írok, ahogy belőlem is véres zacskóba csöpög roncsolt vesém működésének bizonyítéka. Nem áltatom magam. Próbálok a lényegre térni (neked talán még számít a „lényeg”).

Két dolog: a nők és az identitás. Ezeket most szét kell választanom, aztán persze összevarrhatod majd az általam szétszakított szálakat. Mondjuk, ismerve téged, édes bátyám, kétlem, hogy megteszed. Az a gyanúm, hogy mindörökre egyedül maradsz és gubbasztasz majd egy Gellért-hegyi házban, mert az össze fog jönni neked, a Gellért-hegy, a Wirthek elveszett paradicsoma. Ne háborogj, fogadd el, hogy haldokló öcséd összevissza fecseg.

Szóval a nők, a nemiség, az a megfoghatatlan szörnyeteg mutatvány, amit tátott szájjal bámulunk a saját lelkünkben, és az Istennek sem akaródzik kikászálódni ebből a káprázatos, szégyenletesen lenyűgöző látomásból. És itt most nem általánosságban beszélek, hanem a családunkat érintő végzetről írok. És tévedsz, nem nagyanyánk, Villax Karolina elátkozott szépségére gondolok, sőt, ha néha eszembe jut esendő története, hálát és csodálatot érzek iránta, amiért képes volt életben maradni, a férfiak ellenében.

Tudod, volt időm tépelődni, mikor feladtam a nyomozást Kamilló nagybátyánk és az ellopott milliók után, Porto Allegre trópusi forróságában – addig követtem az útját, álltam a Lagoa dos Patos partján, és mint egy elmeháborodott, jezsuita missziók romjairól képzelődtem a Gellért-hegyen, miközben San Ignacióban megalapítom a guaraní–magyar indián köztársaságot, míg el nem üldöznek a portugál kalózok… Buenos Airesben aztán bottal üthettem kreol szépségem nyomát. Mint valami kéklő pára a pokol tornácán, úgy vibrált a melegben életem délibábja a szemem előtt.

Hosszú történet, és én kedvetlen vagyok. Minek mesélni, ha nincs se vágy, se remény. Édes bátyám, érjünk a végére.

Mint tudod, dédapánk, hajdani Villax Antal pápai polgármester tímár volt. Mikor az 1870-es években lebontották azt a városvégi házat, amelyben emberemlékezet óta tímárok laktak, előkerült egy 150 éves kis könyv, egy tímárlegény vándorló könyvecskéje. Ez a füzet dédapánkhoz került, aki valamiért különös becsben tartotta, tőle Karolina örökölte, majd hozzám került, mielőtt eljöttem. Most is nálam van, az utolsó emlék, ami a valósághoz, hozzád, a hazámhoz köt. Benne ráleltem arra, ami a sorsunk, a karmánk, ahogy a buddhisták mondják. A Wirthek égben, vérrel, szerelemmel megírt színdarabja.

A vándorlegény, W. Leopold Pápán tanulta a tímárságot, aztán vándorútra indult, bár a tisztes céh csak hosszas aggódás után állította ki a vándorlókönyvét. Leopoldot ugyanis azzal verte meg az ég, hogy kiváltságos férfiszépség volt. A könyvbe azt írták be róla két nyelven is, hogy feltűnő ismertetőjele szerint „asszonyszemeknek való, nyalka legényember”, s hogy az ország városainak tanácsai igazolják, hogy W. Leopold „olyan embertelen szépségre tett szert, amellyel nem volt megtűrhető sehol sem”. Akik ismerték, csak úgy emlegették, hogy a „kékszakállú tímár”.

Ez az „Istentől elrugaszkodott legényember” gazdájának két hajadonlányát oly mértékben maga felé hajlította, hogy azok „nem átallották egymást a tobakolásnál használt marószerekkel álmukban megöntözni, ami által mindkettejük orcája elcsúfíttatott és csúfolkodók prédája lett”. Az átkos legényt a gazda legényei kiverték, és a könyvecskében szigorúan meghagyták, hogy „az asszonyoknak békét engedjen”. Azonban akármerre is ment ez a „kékszakállú tímár”, nők bomlottak meg utána, családok dőltek össze, s maga lassanként kivert, elvadult ember lett, aki nem mert emberek elé kerülni. Ha mégis, akkor „egy csizmadia menyecskefelesége bomlott meg utána, és el akarta hagyni az urát. A férj nem engedte, mire a szerelmes asszony késsel támadt rá, és csaknem úgy esett, hogy szerető ura emberét és ártatlan magzatját is megölte esztelen szerelmében, ha meg nem akadályoztatott volna.” Három szökevény kisasszony végigbarangolta a Balatont is utána, ahol tovább kísérte a szépségével járó átok. Egy tihanyi parasztlány a Balatonba ölte magát, és W. elment Zalába, hogy meneküljön már önmaga elől is. Nem is szegődött mesterhez, csak házakhoz, udvarokba kéredzett be, és egy kis élelemért, szállásért csizmákat, topánokat javított. Szinte betyársorba került, úgy üldözték, mintha útszéli rabló lett volna, pedig nem rabolt soha mást, csak asszonyszíveket. A bejegyzések és piros pecsétes igazolások szerint két esztendeig tartott W. Leopold megátkozott vándorlása az országban, és ez idő alatt pontosan egy tucat nő kísérelt meg öngyilkosságot miatta.

W. Leopold története Rácalmáson fejeződött be, ahová már halálra szánt, szerencsétlen emberként vetődött el. A titokzatos varázserő még működhetett, mert nyomában az elvakult férfiak felgyújtották a pajtát, ahol aludt. W. nem égett benne, de a széltől a fél falu leégett. Leopold megtörten állított be ezután gazdájához, most figyelj, édes bátyám, az apjához, a mi szépapánkhoz, aki bejegyezte a vándorlókönyvébe, hogy „legokosabb lészen, ha a céh tagjai közé W. Leopold mestersorbeli legény nem vétetik fel, hanem kiutasíttatik a városból”. Erre azonban már nem került sor, mert az első éjszakán messzi bátyánk betért egy kocsmába, ahol éppen bált rendeztek, s a megmagyarázhatatlan varázs hatására minden nő a közelében akart lenni. Amire a már igen kapatos mesterlegények rátámadtak W-re, s bár a verekedésnek az előhívott városi darabontok véget vetettek, Leopold holtan feküdt a gyűrű közepén. Valaki éles, görbe bikiccsel szinte kihasította a szívét.

Az elfakult utolsó lapra, az utolsó bejegyzés alá, valaki tintával fekete keresztet rajzolt. Sírja nincsen, ahogy nekem se lesz, édes bátyám. Végtelen szomorúság és csüggedés környékez. Az elátkozott szépség stigmája rajtunk.

Ne feledd a kihasított szívet.

(Az indiánokról, az identitásról majd legközelebb.)

Ma azt olvastam az itteni magyar nyelvű újságban, hogy „a világ minden részében, hatvanegy államban élő náci érzelmű német lakosság, Hitler iránti hűsége kifejezése gyanánt, egy régi, állítólag a gótok korából származó aranykoronát ajándékozott neki. A korona árát gyűjtés útján hozták össze. A koronát három héttel ezelőtt nyújtották át.

Buenos Aires német lakosai 31 455 pesóval (7300 dollárral) járultak hozzá a gyűjtéshez.”

Az Isten irgalmazzon nekünk, édes bátyám!

‍