A Rinjanin – IV. rész

A kráter pereméhez vezető „út” keményebb része csak most kezdődik el, gondolom úgy két-háromszáz méter megtétele után, mert ezt a távolságot, ami komoly szintemelkedéssel járt egyúttal, szinte teljes mértékben mászva kellett megtenni. Ha nem volnának ágak, fogható formára borotválódott sziklák, illetve a földből kimeredező gyökerek; biztosító kötelek nélkül nem igazán működne a följebb menetel. A Nap még mindig pusztítóan tűz. Három óra felé járhat az idő, és nem csak a saját lihegésemen érzem, de Kimén, és a mögöttünk haladó Atikáén is, hogy ez a rész nem kifejezetten a barátunk. A fiatalabb hegyi vezetőnkkel együtt Michael és Mimi már eltűntek a fölöttünk húzódó felhősáv fehérségében, és az egyetlen gondolat, ami úgy-ahogy megnyugtat, hogy tíz-tizenöt percen belül mi is elérjük azt a talán enyhet adó területet.

Andi táskáját ezen a szakaszon az Öreg viszi, akiről csak annyit tudok, hogy tősgyökeres lomboki, és valójában egyáltalán nem öreg, még ha az arca jóval idősebbnek mutatja is a valódi életkoránál. Nincs több negyvennél a fickó. Nem sokat beszél, és szerintem azok sem mindig értik őt, akik beszélik az indonéz vagy a szaszak nyelvet. Szikár figura néhány nagyon is árulkodó sebhellyel. Pisszenés nélkül halad fölfelé, ám az arcáról azért pontosan leolvasható, hogy a nemrég megnyílt mászószezon eddigi legforróbb napját fogtuk ki. Ugyanakkor örülhetünk mégis, gondolom közben, mert ez a barna föld, ami a vulkanikus kőzetek közé – és néhol azokra vastagon – lerakódott, és ami időnként beborítja az utat, s az itt már főleg fenyőkből álló erdősáv gyökérzetének nagy részét, igen masszív sártömeggé változna, ha eső zúdulna a hegyoldalra.

Pár száz méterrel a 4-es tábor előtt végre megérkezünk a felhőbe.

‍Hűs és sűrű, mintha a lehető legapróbb szemű eső permetezne, majd járna át minket, és végre nem közvetlenül tűz ránk a Nap, csak egy erős szűrőn át érezni a sugarainak melegét. De aztán kiderül, hogy ez az állapot, a „feloldozás” sem tart sokáig, mert a keskeny ösvény végén – amit két oldalról magas fű határol, és ami fölvezet egészen a 4-es táborig – már újra teljes erővel beterít a fény.

A 4-es táborban is van fából épült pihenőhely, de az olyan kicsi, hogy maximum négy-öt ember fér el rajta kényelmesen, a többiek kénytelenek a napon álldogálni. Útközben lehagytunk pár, idősebb emberből álló csapatot, csak néhány alak ül vagy lézeng most ezen a teraszszerű helyen, ahonnan jól látni a tőlünk északkeletre húzódó hegygerincet és a rajta sorban álló fákat. Úgy néz ki, mintha azok is fölfelé haladnának, hogy még előttünk elérjék a hegy tetejét. Jól látni magát a csúcsot is, és az alatta nyújtózó kövecses részt, ami még nehezebb terepnek látszik, mint az alattunk elterülő.

A táborhelyen áll egy sátorszerű kunyhócska, mely boltként funkcionál. A kék ponyvával leterített, fából és műanyag rudakból összeeszkábált tákolmány oldalában egy kisgyerek ül, és olyan tekintettel néz rám, mintha minimum egy másik bolygóról érkeztem volna. Ez a „bolt” is tele van haszontalan dolgokkal, bár az izotóniás víz nem tartozik közéjük, ami pont négyszer annyiba kerül, mint néhány kilométerrel lejjebb. Ezen a helyen valamivel hosszabb időt töltünk pihenéssel, mint a 3-as táborban, ezt követően már nincs megállás a kráter pereméig, ami – az Öreg legalábbis ezt közli velünk – innen még nagyjából két és félórányira van.

Egy, talán angolokból álló csapat érkezett közben a táborhelyre föntről, akik kissé későn indulhattak el, jut eszembe: hosszadalmas még az út lefelé, és mintegy három órán belül teljesen sötét lesz. Az egyik magas, szőkés hajú srác már egy ideje a bódénál álldogál. Hallom, hogy nem nagyon tudja, mi merre mennyi, nem képes szót érteni az árussal, aki indonéz nyelven magyaráz neki. Már szinte az egész táborhely őket bámulja, mégsem mozdul senki, inkább elviselik a vitát, mint hogy tartalék-energiákat kelljen esetleg fölöslegesen fölszabadítani.

Odalépek a férfi mellé, aki különféle országok bankjegyeit húzogatja ki a koszos tárcájából, majd sorra visszatolja őket, mert a boltos fickó csak ingatja a fejét. Már látom, hogy a fickónál nincs annyi indonéz rúpia, amennyibe a csokoládés szelet meg az az üdítő kerül, s közben nagyon úgy fest, hogy még ha lenne is nála mondjuk százezer rúpia, valami oknál fogva – talán a fáradtság vagy a bankjegyeken szereplő szokatlanul nagy számok miatt – nem tudná megoldani a helyzetet, és másodpercről másodperce zavartabbá is válik szegény, aki a méretei alapján profi rögbijátékosra hajaz. Nem sokat gondolkodom a dolgon. Mikor kissé kétségbeesett tekintettel rám néz a brit, benyúlok a tárcájába, s miután kivettem belőle egy tízezer rúpiást, mellé teszek a magaméból egy ötvenezrest. Ez így már megfelelőnek és ráadásul elegendőnek bizonyul – a vékony boltos férfi már bólogat is, kiadja a teli palackot és a szeletet, majd egy terima kasih[1] kíséretében átveszi a pénzt –, közben már látom, hogy a mellettem álló férfi tetőtől talpig tiszta izzadság, és intenzíven remeg a keze. Vízzel sokkal jobban járna, gondolom, de ezt nem teszem szóvá, mert gyanítható, hogy holnap, lefelé jövet én is hasonló állapotban vergődöm majd. Közben – kissé szabadkozva – érthetetlen kifejezésekkel próbálja tudtomra adni a háláját. Nem tudom, a brit szigetek melyik szegletéből származhat a férfi, de alig-alig értem a szavait, ami egy-két másodpercig zavaró ugyan, de amikor mosolyra húzódik a szája, majd nevetni kezd, belőlem is előtör a nevetés. A vállamra teszi a kezét, ami kifejezetten súlyos ebben az irdatlan napsütésben, miközben reménykedem abban, hogy nem akar megölelni. Nem tesz ilyet, nyilván ő is érzi, hogy nem a legszerencsésebb, ha az agyonizzadt testünkkel összedörgölődzünk, csak bólint, majd visszasétál a többi brithez, akik a pihenőhely túloldaláról bizonyára végig azt figyelték, mi történik a társukkal a Rinjani oldalára telepített boltocska előterében.

Nagyjából egy óra alatt érjük el a 4-es tábor fölött emelkedő füves domb tetejét.

‍Nagyon reménykedem abban, hogy innen már nincs messze a kráter pereme, ahonnan a Segara Anak, az 1257-es kitörés következményeként létrejött, alapvetően türkiz színű krátertó is látszik. De az útnak nem nevezhető ösvény, amit sűrűn elhelyezkedő kisebb-nagyobb kövek borítanak, csak egy még meredekebb domb irányába vezet, amelynek tetején hatalmas fenyőfák merednek az ég felé. A csapat teljesen szétrázódott. Mimi és Michael már elhagyták a négyes tábort, mire mi odaértünk, velük már vagy két órája megszakadt a kapcsolat; Kim valamivel mögöttem jön, kissé sántikálva, Atika viszont jócskán lemaradt valahol. Nem látom, mikor visszafordulok a Sembalun-völgy felé, amit félig-meddig eltakarnak a Lombok felett elterülő felhők. Tényleg elképesztő a látvány, ahogy a felhőzet fölött, a horizonton a Sumbawával nagyjából egy vonalban húzódó tengerszakasz látszik, valamivel lejjebb – és persze közelebb – pedig a Rinjanit körbeölelő kisebb-nagyobb hegyek csúcsai, ködbe burkolódzva. Alattuk időnként meg-megcsillan a völgy színes mintázata; az apró házak teteje vagy a megmunkált földek négyzetes rendbe szerveződő, színes sokasága.

Andi mögöttem úgy húsz-huszonöt méterrel lemaradva halad. Egyenletesen jön fölfelé, de a mozgásán érződik, hogy rohamosan fárad. Aztán megáll, kissé elcsigázott arccal néz a fölöttünk nyújtózó domb irányába, és amikor tompa hangon biztatni kezdem, azt kiabálja, hogy menjek tovább a saját tempómban, ne álljak meg miatta. Dilemmázok, mivel szívem szerint természetesen minden tíz méter után bevárnám, de közben pedig jobb az, ha valamivel előtte haladok – ezen a szakaszon egészen járható a terep –, így van, ami pluszban ösztönzi a továbbjövetelre. Az Öreg halad mögötte, jó érzékkel a két nő között tartózkodik – ezzel Atikát húzva magával, aki hátul időközben föltűnik a bokrok között kanyargó földsávon, miközben Andira is figyel –; a férfi mozgásán érezni; minden négyzetmétert tökéletesen ismer a hegynek ezen az oldalán.

Miután fölérek a következő domb tetejére, remegni kezd a lábam. Érzem, hogy hiába ittam útközben, ki vagyok száradva. És hiába, hogy még mindig versenyszerűen sportolok, ez a mozgás egészen más jellegű, mint amit a kosárlabdapályán kell véghezvinni, a szervezetem kissé szokatlanul reagál. Itt aztán tényleg bevárom Andit, aki lassan beér a fenyők közti árnyékosabb részre – ez a hely szinte oázisszerű –; hűvösebb van, mint az elmúlt négy-öt órában eddig bárhol, s a levegő ugyan párás, mégsem fojtogató. Készítek pár képet a tájról, Andiról, majd valamivel följebb megyünk, ahol aztán föltűnik egy tisztásszerű rész. Kiváló lenne sátrat állítani, mondom szinte ujjongva, de Andi nem szól, csak bólogat, majd leül egy kőre, ami az oldalt húzódó fűcsomók közt hever. A sátorállítás persze itt nem engedélyezett, egyetlen ilyen jellegű tábor sincs a Sembalun-völgyi kiindulópont és a kráter pereme között, úgyhogy miután az Öreg, majd Kim – aki egy időre megállt a fájós térdével –, de még Atika is, elhalad mellettünk, jelzem Andinak, hogy mennünk kellene tovább. A nap már oldalról süt, úgyhogy a különféle növények, főleg a fenyők, hosszú árnyékokat vetnek a földre, és amikor kiérünk újra a szabad ég alá, lefelé pillantva látszik, hogy alattunk már csak egy összefüggő felhőgomolyag fénylik; az egész Sembalun-völgy eltűnt.

A peremhez vezető út utolsó szakasza a leginkább embert próbáló.

Olyan meredeken emelkedik az oldal, és annyira csúszós az apró kőmorzsalékkal borított föld, hogy az ágakba, gyökerekbe kapaszkodva is rettentő nehéz a fölfelé haladás. Ráadásul a fák elég sűrűn és olyan összevissza helyezkednek el, hogy állandóan vagy kerülgetni kell őket, vagy át kell hatolni az alacsonyabban nyújtózó, szinte összefonódó ágak között. Föl kell jutni egy újabb domb tetejére, majd át kell haladni egy vékony földszakaszon, amit két oldalról szakadék határol, aztán föl egy fából, csövekből, kötelekből összeeszkábált, létraszerű tárgyon egy „teraszra”, mely igen labilis és olyan csúszós, mintha jégen járnál, majd egy fás, buckás, kellemetlen erdősávon át vezet az út ahhoz a vékony ösvényhez, amely fölfut egészen a kráter pereméig. Az utolsó pár száz méter megtétele nemcsak a terepviszonyok miatt nehézkes, hanem mert sötétedik. Alkonyat van, a színek rohamosan mélyülnek, a sárga a vörös irányába, a szürke a fekete felé tolódik, bár a nap ereje még este hat óra után is erős. Amikor már ott állunk Andival az ösvényen, ami a fönti táborhely irányába fut, nem vagyok képes beszélni, hiába néz rám egyszerre elégedett és kissé kétségbeesett arccal. Csak állok, nézem a tájat; ahogyan a hegyek között átszűrődő napfény lassan föl-fölbontja a völgy fölött húzódó felhőréteget.

A kráter szélén ott áll Michael. Széles szájjal mosolyog, miközben keksszel kínál, de egyelőre semmi szilárdat nem bírnék magamba erőltetni. Annyira leköt a látvány, hogy szólni sem igazán szólok semmit. A kráter pereme jobbról erdős, balról pedig egy meredeken emelkedő oldalban folytatódik; az már a csúcs irányába vezet, mely srégen, kissé visszafelé, egy hosszú gerinc végén helyezkedik el a maga rozsdabarna kopárságával. Itt „lent”, középen nagy füves rész terül el, ami talán negyven-ötven méter széles lehet, és vaskos fű borítja. Ezen a helyen lett kialakítva a különféle csapatok közös táborhelye. Található itt elsősegély-állomás, néhány főzőhely; vécék és sátrak rengetege borítja a füves terület központi részét, és a perem letaposott, kavicsosabb felén is – ahonnan egyszerre a völgybe és a vulkán kráterébe is belátni – szintén nagy méretű sátrak állnak. Ahogy beljebb fordulunk, a kráter legbelseje felé, rögtön láthatóvá válik a csillogó krátertó, a Segara Anak, mely legbelül helyezkedik el, tőlünk úgy egy, másfél kilométernyire, és vagy nyolcszáz méterrel lejjebb.

Egészen varázslatos látvány, hogy egy tó hever a vulkán közepén, és olyan mozdulatlanul fekszik ott, mintha nem víz volna, hanem egy tükör, mely arra hivatott, hogy az ég folyton-változó színét megkettőzze.

De olyan érzése is lehet az embernek, mintha a tengerekből, az óceánból származna. Mintha annak a nagy víznek a kicsinyített mása volna; bizonyára ezért nevezik úgy, ahogyan.[2] A partján fenyőfák sorakoznak körbefutva a kráter oldalának mentén – az alkonyati fényben látszik lent egy másik tábor –, s a krátertó közepén ott emelkedik, bár a peremnek erről a pontjáról csak félig-meddig kivehető, az új dóm, mely időnként vaskos füstöt ereget magából, jelezve, hogy a hegy még mindig él, vulkanikusan aktív. A kráter belsejének jobbra eső részén pedig, velünk szinte szemben, egy olyan képződmény áll, mely egy másik hegy a vulkánon belül. Élesen, szinte nyílhegyszerűen tör az ég felé, és az amúgy is megdöbbentő jelenlétét csak még hidegrázósabbá teszi, hogy a Nap pontosan mögötte ereszkedik a mélybe. Tudom, mert Andi közben mondja is, hogy el kellene foglalnunk a sátrunkat, de kétségtelen, nehezen szabadulok a látványtól. Olyan gyorsan változnak a színek, annyiféle árnyalat, részlet tárul a szemem elé, hogy a fáradtság és a didergés sem tántorít el attól, hogy hol a Sembalun-völgy mélyét, hol a kráter belsejét fényképezzem. Még a táskámat sem teszem le vagy egy félórán át, mert egyetlen pillanatot sem szeretnék elszalasztani ebből az elképesztő fényjátékból; ahogyan a rétegek fokozatosan elkülönülnek egymástól; hiszen a völgyben már szinte teljes a sötétség; a kráter peremén sárgás-vöröses fényben úszik minden fűszál, sátor és fa, miközben a tó még mindig világos, mintha valaki lámpást gyújtott volna valahol a legeslegmélyén. Szemben a belső hegy teste pedig mélysötét, csak a körvonala izzik vörösen, mintha hatalmas tűz égne valahol mögötte, a távolban, Lombok síkföldi, száraz belsejében.

A sátrunk már áll. Kiterítjük a derékaljakat, amelyek talán ha két centi vastagságúak – azaz minden gyökér, kődarab érződni fog alattunk, gondolom –, miközben az egyik hegyi vezető tűnik föl a sátor bejáratánál, kezében két tál nasi gorenggel,[3] amihez némi zöldség és gyümölcs társul, vékony ananászszeletek sorakoznak a tányérok peremén. Forró teát is kapunk, ami sokkal jobban esik, mint az étel, bár Andi erősködik, hogy egyek is, úgyhogy magamba erőltetek némi rizst meg gyümölcsöt, amire a gyomrom erős korgásokkal reagál. Kintről beszélgetés hangjai szűrődnek be; nyolc óra múlt, de még élénk a tábor. Pakolászás, készülődés hangjait hallani. Időnként valamilyen állat rikkant egyet-egyet a távolban, és most, hogy már teljesen lement a nap, a hőmérséklet is rohamosan csökken.

Mikor kilépek a sátorból, hogy elvégezzem a kötelező kis dolgomat, átjár a hideg szél, ami a közeli erdősáv felől jön.

Látom, hogy a Segara Anak még most is tompán fénylik, és a domboldal fűszálait hevesen mozgatja a szél; mintha az egész kráter ringatózna alattunk.

A tábor kezd elcsendesedni. Csak az egyik főzőhelynél ülnek páran; sorra kapcsolódnak le a fejlámpák, sátorlámpák az alvóhelyeken belül. Miután visszamásztam a sátorba, Andival mindketten ruhát váltunk, vastag pulóvert veszünk, mert a nappali hőingás itt legalább húsz-huszonöt fok, a derékalj vékony, és a hálózsák sem az az izzasztó fajta.

Nehezen megy az elalvás. Sőt, valójában egyáltalán nem sikerül elaludnom; még félálomnak sem nevezhető az állapot, amiben órákon át tengődök. Idővel az az érzésem, hogy Andinak sikerült elaludnia mellettem, így hosszú ideig próbálok mozdulatlanul feküdni, de aztán mozogni, forgolódni kezd, úgyhogy már tudom; neki sem megy az alvás. Az egy dolog, hogy a földsáv, ahová a sátrunkat állította föl valaki, kegyetlenül lejt, de bárhová csúszok vagy bármerre forgolódom is, egy-egy kemény gyökér kerül alám, és nagyjából a sátor aljának közepe táján van egy lyuk, ami olyan érzést kelt, mintha be akarna szippantani. Időközben a mozgás hatására a hálózsákom cipzárja szétszakadt; érzem, hogy a hideg kezdi kaparászni az oldalamat. Igyekszem olyan pozícióba kerülni, amelyben nem annyira zavaró, hogy a testem egy részét csak két réteg ruha fedi, de az a helyzet, hogy megint didergek. Sejtem, hogy ez az érzés elsősorban azzal függ össze, hogy az elmúlt másfél hónapban nem volt olyan alkalom, hogy húsz fok alá csökkent volna a hőmérséklet a környezetemben (jelenleg úgy nyolc-kilenc fok lehet a sátorban), és azt is érzem, hogy a kilenc óra mászás az erős napsütésben rendesen megbolygatta a szervezetemet. Az sem segít, hogy az a néhány seb a lábamon, illetve a felkaromon összevarrt sérülés, fáj. Olyan ez a lüktetés, mintha seblázam lenne.

Feszül bennem valami fémes, maró dolog, és folyamatosan sugárzik belőlem kifelé.

Andi ösztönösen érzi, hogy nem vagyok jól. Ő szólal meg előbb vagy három órával a lefekvés után, úgy éjfél körül. Nem részletezem neki a dolgot, csak annyit mondok, hogy képtelen vagyok elaludni. Lassan telik az idő, hiába nézem meg egymás után többször is a telefonomat. És idővel az a tudat, hogy bő két óra múlva el kellene kezdeni készülődni, még lehetetlenebbé teszi, hogy pihenjek, s miután megtudom tőle, hogy ő sem aludt szinte egy percet sem az elmúlt három órában, már gyanítom, hogy együtt nem fogunk följutni hajnalban a csúcsra. Nem kell sokat várnom, hogy hozzátegye: ő biztosan marad a sátorban, nem szeretne ilyen fáradtan, a sötét éjszakában elindulni a csúcs felé, és nagyon örülne, ha én is a táborban maradnék. Nem akartam hallani ezeket a mondatokat. Fájók, de valahol nyugtatóak is, hiszen legbelül érzem, hogy bár föl tudnék menni így is a csúcsig, jobban teszem, ha izzó tagokkal, egyetlen percnyi alvás nélkül most nem indulok el. Azt is tudom – bár erről nem beszél Andi, hiszen nem szokása korlátozni –, hogy sem fizikailag, sem lelkileg nem lenne jól abban a hat-hét órában, amit nélkülem kellene ezen az idegen helyen eltöltenie, úgyhogy – talán egy negyedórányi gondolkodás után – megmondom neki, hogy maradok.

Jegyzetek:

[1]  köszönöm (indonéz)

2 A Segara Anak jelentése: A tenger gyermeke

3 Indonéz nemzeti étel (sült rizs)

‍

Lennebb görgetve a teljes galéria megtekinthető.