A stoppos

Délután 3 óra volt, egy novemberi keddi nap. Az ég komor öntudatra ébredt, összehúzta magát csecsemőnyi kékségbe, és betakarózott jó alaposan a szürkéllő és fehéres gyapjúfelhőkbe, amelyek a város felett fodrozódtak egymás társaságát keresve.

A munkások tömege kitódult a gyár előtti placcra, majd lomhán, egy monoton, mégis következetlen ritmusban összefonódtak. Az így keletkezett névtelen, ezerlábú árny folyamként tartott a keskenyebb kapu felé. A sokaság végül kisebb részekre darabolta fel magát, amelyek egy rövid búcsúzkodás után elkezdtek gyalogolni a város, illetve az út mellett állomásozó buszok irányába.

Én a főút mellett álltam meg, és mozdulatlan, lélegző torlaszként váltam ki a tömegből. A tér kiürült, és csak a türelmetlen autók lendülete vágott bele a csendbe.

Elkezdtem stoppolni, hüvelykujjammal mutatva az irányt. Talán tíz percet vártam, amikor hirtelen egy fehér és kopott Dacia Logan jelzett le jobbra, és félrehúzott az útról. Az autó kereke alatt ropogni kezdtek az elszórt, érdes kavicsok, majd egy hirtelen csikorgással jelezte, hogy nem megy tovább. A sofőr lehúzta a jobb oldali ablakot, finoman áthajolt a mellette ülő nő felett, majd váratlan természetességgel megkérdezte: „Szia! Merre?” Én pedig gyors meghökkenés után, akaratlanul elcsukló hangon válaszoltam, hogy: „Szép jó napot! Kézdire!” „Rendben van, ülj be hátul nyugodtan, mert mi is arra megyünk” – sürgetett a férfi, majd a szemeit forgató nőre pillantott.

„Szia! Balázs vagyok” – fordult hátra a sofőr, és egy elsietett kézfogás után elmondtam, hogy „egyébként én is Balázs vagyok”. A mellette ülő fiatal nő is lengén hátrafordította a fejét, villámgyorsan végigmért, majd egy kellemetlen, néhány tizedmásodpercig tartó szemkontaktus és egy erőltetett mosoly után elárulta, hogy Annának hívják. Mire kimondhattam azt, hogy „Örvendek!”, már előrefordult.

Ahogy elindultunk, lassan a hátsó ülés közepére vonszoltam magam, bevettem a kardánalagutat a lábaim közé, és számoltam a fehér csíkokat a szürke egyenességben.

Az út szélén egy másik stoppolóra lettem figyelmes. Valamiért távol állt minden közeli gyártól. Felemelte a karját, integetett, mutatta, hogy merrefelé van neki a haza. Fekete munkásbakancsa belemélyedt a mészfehér kavicsok közé. Égszínű kezeslábast viselt és fekete dzsekit. Meglehetősen kerek feje volt. A felhők közül kiszakadó napsugarak megtörték bőre vonásait. Hunyorítani kezdett, és úgy göngyölte össze az arcát, mintha elfogná a sírás.

Balázs csak vezetett tovább. Úgy tűnt, csupán én láttam meg a férfit. Nem vettük fel.

Anna ridegen és unottan rákönyökölt az ajtókárpitra. Az autó műanyag vájataiban keresett egy monokróm pontot, és azt bámulta. Balázs ötösbe kapcsolta a Logant, és egyúttal rápillantott a jobbján épp érzelmeiben szétmálló nőre. Egy rögtönzött mozdulattal megkísérelte becsúsztatni a kezét Anna ujjai alá. Anna rögvest elkapta a bal kezét, és a jobb combjára fektette, megadva a tisztes távolságot Balázs kézfejének, kiiktatva ezzel bárminemű érzelmi közelséget.

Balázst megégette valami. Nemcsak ez a hirtelen lezajló, néma visszautasítás, hanem a szégyen is, amit az a gondolat metszett a tudatába, hogy én minderre felfigyeltem – és valóban láttam. Balázs önkéntelenül elfintorodott – alig láthatóan persze –, kiengedte a koponyájában felgyűlt gőzt egy halk, de éles sóhajjal, majd megszólított: „És Balázs… mi járatban errefelé? Itt dolgozol te is?” – kérdezte tőlem, miközben a nyaka láthatóan elvörösödött a rövid, szőke hajszálak alatt. „Igen, viszont az irodai részlegen. Mérnök vagyok” – válaszoltam zavartan.

„Aha, értem… és jó a hely? Jól fizetnek?”, „Eléggé. Fogjuk rá, nem panaszkodom… és te – vagy ti? Itt melóztok ti is?” – igyekeztem előkaparni a pszichém üregeiből az idősebbektől eltanult beszélgetési mintákat.

„Én igen, a tanácsnál vagyok… Anna pedig…”, „Én óvónő vagyok” – motyogta Anna, és minden erőfeszítést beleadva megpróbált kiegyenesedni a széken.

„Ez nagyszerű” – tettem hozzá egy kényelmetlen mosollyal, és mindhárman, szavak nélkül, egymás tekintetének visszatükröződéseiben kutatva, egyöntetűen megszavaztuk, hogy ebben az egészben, ami itt köztünk zajlik, nincs semmi nagyszerű, és ebből kifolyólag felesleges bármiféle kommunikációt erőltetnünk.

Így is történt, hiszen egészen hazáig egy szót sem szóltunk egymáshoz, aztán mielőtt beértünk volna a városba, megbomlottak a felhők és zuhogni kezdett az eső. A halk, szakadozó pattogásban Balázs megkérdezte, hogy hol tehet le, én pedig csak annyit mondtam, hogy a holland negyed környékén jó lesz. Mikor megállt a kocsi, nyújtottam neki egy ötvenlejest a benzinre, puszta beidegződésből, erre ő szintén protokollból elmondta, hogy „ugyan hagyjad már, úgyis erre jöttünk volna”, én pedig a kezébe nyomtam a pénzt, majd mielőtt tovább tudta volna folytatni ezt a felesleges kalmárkodást, elhadartam a szokásos köszi­szépentényleg-szépdélutántnekteksziasztok-at, véletlenül becsaptam az ajtót, és siettem a tömbház bejárata felé.

A vízbe burkolt betonlépcsőn az eső felverte a kanálisszagot, ami akárcsak egy testet öltő lehelet, belemarta magát az orrjárataimba. Egészen a lépcsőházig cipeltem magamban a szagot, ahol a hajfürtjeimből a szemembe cseppent az esővíz. Pár másodpercig muszáj volt megállnom, majd prüszkölni kezdtem.

„A francba már ezzel a kibaszott esővel” – morogtam épp akkora hangerővel, hogy a szomszédok is hallják a felháborodásom.

Felvonszoltam magam a harmadikra, kinyitottam az ajtót. Ledobtam a cipőm, a kabátom, muszáj volt rágyújtanom.

Bukóra nyitottam az ablakot, azon keresztül bámultam a zuhogó novemberi esőt. Megforgattam a cigarettafüstöt a számban, levettem tüdőre egy mély és hosszú lélegzettel, majd egy nyöszörgő, félresikerült sóhajon keresztül kiengedtem magamból. A nedves levegő észrevétlenül beslisszant a fedett erkélyre.

A kék munkaruhás emberre gondoltam, és persze arra is, hogy miért állt ott egyedül, hogyan jutott oda és vajon felvette-e végül valaki. Kár volt nekem odanézni. Azt kívántam, bárcsak ne lennék Balázs. Aztán Anna is eszembe jutott, meg az a rémes feszültség közte meg a másik Balázs között. „Biztosan szakítás lesz a vége, vagy válás, vagy tudja a fene, milyen kapcsolat van ezek között” – suttogtam magamban a füsttel telt lélegzetek között.

Belegondoltam abba is, hogy már lassan egy éve tengődök abban a gyárban. Utáltam az ipari zónát, a főnökeimet, a munkásokat, az idegen varjakat és az eget fölöttük, amin szénfekete pontokként úsztak, de legfőképpen azt, hogy a semmibe nyúló rétre lehetett látni az ablakomból. Gyűlöltem, hogy megvetem ezt az egész sokaságot, ezt az embertelen rendszert, de mégis, mély sajnálat járt át, amikor a tömegeket arcokra bontottam le magamban. Egyszerre szégyelltem ezeket a gondolatokat és undorodtam a szégyenemtől. Arra gondoltam, hogy holnap ez is lejár. Nem fogom meghosszabbítani a szerződésemet a céggel. Elmegyek.

Egy hirtelen szellő vissszafele fújta a kifelé szálló füstöt, bele a szemembe. A csípős érzéstől reflexszerűen hunyorítani kezdtem. Néhol, a szomszédos garzonlakások ablakaiban felgyúlt a fény, és abban a homályos, sötét pillanatban úgy ragyogtak, mint a csillagok.

*

Délután 3 óra volt, egy novemberi szerdai nap.

Friss munkanélküliként kint álltam a főút szélén. Vártam. Nem valamire, nem valakire – csak úgy, a semmire. Behunytam a szemem, és a nyugati fény melegsége, ahogy áthatolt a késő őszi fagyon, ráolvadt az arcomra.

A rögtönzött csendet egy éles dudálás törte meg.

„Hé, szia, Kézdire mész?” – Balázs volt az, kissé zaklatott tekintettel nézett rám.

„Szia, igen, persze”, „Oké, akkor gyere, ülj be elöl”.

Balázson kívül nem volt senki a kocsiban, nekem pedig az volt most a felebaráti kötelességem, hogy megtörjem a diszkréciót és rákérdezzek arra, ami egyértelmű valóságként lebegett előttem: „Csak egyedül?” – kérdeztem félénken.

„Igen… egyedül maradtam” – szólt vissza Balázs elcsukló hangon, és a „maradtam” szó végén már erőszakosan küzdött a könnyeivel.

Nem mondtam semmit. Éreztem, hogy ez pont elég volt. Lepillantottam a váltón remegő kézre. Egyesültem az ideiglenesen kirendelt sorsommal: ültem az anyósülésen. Tudtam, hogy nem engem akart. Egyszerűen csak jól jöttem neki, mivel akart valakit, aki beleül abba a jobb oldali autósülésbe, és kitölti az Anna hiánya után maradt teret. Aki hallgat és feldúltan úgy tesz, mintha ő lenne a testet öltött, ziláló csend. Akinek a felszínen minden mindegy, és aki rejtett válaszokat talál soha ki nem mondott kérdéseire egy Dacia Logan műanyag vájataiban. Aki nem tudja, csak sejti, hogy borzalmas ember, és azt is, hogy a remény csak magára jó – mert abban a másodpercben, amikor beteljesül a vágy, meg is hal.

Én jó voltam ebben, azt hiszem.

Ugyanott mentünk haza szerdán, mint kedden. Nem volt különbség. Nem láttam többé a kék munkaruhás férfit.

‍