A színház szívverése, viharok között

Sokan azt hihetik a Janovics első jelenete alapján, hogy véletlenül a Kolozsvári Állami Magyar Színház egy másik előadására ültek be. Az elején ugyanis részleteket láthatunk a Vecsei H. Miklós – ifj. Vidnyánszky Attila szerzőpáros másik közös munkájából, az Ifjú barbárokból, amelyet érdemes előzetesen megnézni, hiszen az alkotók a Janovics „előző részének” tekintik azt. Így a Janovics története annyival válik érthetőbbé és izgalmasabbá, hogy a néző könnyebben kapcsolhatja össze a szereplőket, és tűkön ülve várhatja az újabb, de számára már ismerős szereplők felbukkanását.

A sorozatjellegre erősít rá a két előadás látványvilága is. Már az elején feltűnik, hogy ugyanazt a Csíki Csaba által tervezett, egyszerű, mégis sokszínű díszletet látjuk, csak éppen más módon felhasználva. Cs. Kiss Zsuzsanna jelmezei szintén megjelennek mindkét előadásban, bár az utazásra használt búvárruha helyett a Janovicsban sífelszerelés szerepel, de a stílus hasonlósága máris felhívja az ember figyelmét arra, hogy sorozatot néz.

Az előadás Janovics Jenőnek, a magyar színház- és filmtörténet meghatározó alakjának állít emléket, de mégsem szokványos életrajzi mű – gondolatok és érzelmek ötvözete, amely Janovics életútjának motívumait a jelenkor színházi kérdéseivel köti össze. Az alkotópáros Janovics életének fontos pillanatait emeli ki, a színházért folytatott harcait, a történelmi viharokkal való szembenézését. Az előadás azonban nemcsak Janovics döntéseit és vívódásait helyezi a középpontba, hanem a színház mint intézmény történeti és mai szerepét is vizsgálja.

Az előadás szövegkönyvét Vecsei H. Miklós és Németh Nikolett írta, Janovics naplójának felhasználásával. A rendezés hangsúlyozza a színházigazgató emberi dilemmáit: két világháború és a holokauszt árnyékában kellett döntéseket hoznia, amelyek nemcsak szakmai, hanem morális súllyal is bírtak. Az előadás fókuszában mégsem ezek a döntések állnak, hanem az, hogy miként határozza meg a művész a saját helyét az adott történelmi helyzetben. Ezáltal az alkotás nemcsak Janovics személyiségéről, hanem a színház intézményének túlélési képességéről is mesél a film népszerűsödése és a zord politikai időszakok árnyékában.

Az előadás Janovics Jenő életrajzát a színpadon egy film forgatásával mutatja be. A cselekmény fő szála a Hunyadi téri színház 1919-es átadása az új román hatóságoknak, ami drámai helyzeteket és történelmi abszurditásokat is megjelenít. A történetben szintén szerepel Janovics kortársa, az Ifjú barbárok egyik főhőse, Bartók Béla, valamint egy fiktív találkozás Ady Endrével, és ezek a találkozások szimbolikusan mutatják be, miként reagált a művészet, illetve hogyan kereshettek válaszokat az alkotók a történelmi változásokra, és kiemelik az alkotók közös céljait és dilemmáit: mi a művészet hatása a történelemre, illetve a történelem hatása a művészetre? Mindhárom művésznek szembe kellett néznie koruk politikai, társadalmi és kulturális kihívásaival; előfordult, hogy magukra maradtak, mégis maradandó értékeket hoztak létre az utókor számára.

Az előadást négy részre bontanám. A bevezetőben megismerjük Janovics Jenőt, a színészek filmbejátszásokat, részleteket játszanak el, így a nézők már az elején belekóstolhatnak „a film az előadásban” érzésbe, ami az előadás további részében csak erőteljesebb lesz. Ezt követően a Janovics életéről szóló film castingja kezdődik el, ahol a szerepekre jelentkező színészeket látjuk a francia rendező utasításaira. Ez a rész inkább a szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt, a szereplők komikus jelenetei fokozzák a humoros helyzeteket, bár ez egy idő után monotonná válhat.

A szünet után a jelenetek komolyabb hangvételt kapnak. Ekkor indul el a Janovics című film forgatása az azonos című előadásban, amely megható pillanatokat kínál, megfelelő mennyiségű humorral fűszerezve. Számomra izgalmas, hogy az előadás során használt kamerafelvételeket élőben láthatjuk egy vetítővásznon, ami moziszerű hangulatot teremt. Közben pedig megosztja a figyelmünket. A film részeként tanúi lehetünk a színház bezárása előtti 1919-es Hamlet-előadás sikerének, az emberek lázadásának az akkori rendszer ellen, valamint a kitartásuknak a színház és az anyanyelvük mellett. Ez a Hamlet akkoriban nemcsak művészi, hanem szimbolikus jelentéssel is bírt. Ennek igazán a tapsjelenetben válunk részesévé: ekkor ugyanis Méry bácsi, a házi tűzoltó, akit Bíró József alakít, egy rövid időre kilép a szerepéből, és az utolsó előadás után készült csoportképről kezd beszélni. Így érezhetjük át, hogy mindez valóban megtörtént, és az akkori közönségnek ez nemcsak egy színházi előadás volt, hanem egyben a búcsút és az ellenállást is jelentette.

Végül: a táncos jelenet lenne a fent említett négy rész befejezése. Mester Dávid audiovizuális elemeire hagyatkozva engedhetjük, hogy a jelenet magával ragadjon minket. Ahogy az előadás-sorozat két főszereplője párhuzamosan táncol egymással, illetve táncban „harcol” a korral és ennek következményeivel, a szimbolikus tömörségű képeken keresztül lehetőséget kapunk rá, hogy elmerengjünk az addig látottak jelentésén.

A színház szerepét vizsgálva az előadás nem kínál kész válaszokat, hiszen nincsenek is konkrét válaszok ezekre a kérdésekre: mit jelent ma a hiteles színház? Hogyan lehet a színház közösségi erejét és hitelességét megőrizni egy olyan korban, amikor a kulturális intézmények számos kihívással néznek szembe? Ki volt Janovics Jenő? Az előadásból következtethetünk arra: Janovics abban hitt, hogy a színház fennmaradásának záloga az, ha megőrzi hitelességét, közösségteremtő szerepét, és nem enged a cenzúrának, de ez közel sem jelenti azt, hogy ezzel minden meg van magyarázva, hiszen ezek a kérdések és gondolatok a mindennapokban is megfogalmazódhatnak bennünk. A művészet szabadsága és a közösséghez való eljuttatása Janovics Jenő idejében is küzdelmet jelentett, és ez ma is aktuális.

A színészek állandó színpadi metamorfózisa nemcsak technikai bravúr, hanem a történet szimbolikus rétegéhez is hozzájárul: a gyors átváltozások és sokszínű szerepek a színház változatosságával és állandóságával is összeköthetőek. Váta Lóránd, Pánczél Lilla, Daradics Hannah, Kiss Tamás, András Gedeon, Tőtszegi Zsuzsa és a Bartók szerepében újra feltűnő Imre Éva – aki már otthonosan mozog Bartók Béla jelmezében – e metamorfózis számtalan árnyalatát hozzák elénk. Egymásra épül minden gesztus és minden mozdulat. Bács Miklós Janovics-alakítása a nagy ívű gesztusoktól a legapróbb árnyalatokig jut el, jut vissza. Egyetlen mozdulat, egy tekintet vagy egy gondosan elhelyezett csend legalább annyira beszédes, mint a kiélezettebb pillanatok. Bíró József Méry bácsija nem csupán a színház tűzoltójaként tűnik fel, hanem az események elbeszélőjeként is, átvéve ezt a szerepet Bodolai Balázstól, aki könnyed természetességgel közvetíti az eseményeket a nézők felé az előadás nagy részében. Az ő szerepe mintegy hidat képez a történet és a néző között, finoman terelve a figyelmet a fontos pillanatokra. Kardos M. Róbert karaktere esetlen, mégis kitartó és elhivatott figura, aki az általa hordozott csendes elkötelezettséggel válik meghatározóvá a színpadon. Albert Csilla feleség-alakítása óvatos jelenlét által, mégis határozottan formálja a színpadi világot.

Kifinomult határozottság, lendületes múltidézés – csak látszólagos ellentétpárok sorjáznak itt. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése egyszerre állít emléket egy nagy alkotónak és reflektál a színház örök, nagyon is mai kérdéseire.

Kolozsvári Állami Magyar Színház. Janovics. Janovics Jenő életéből inspirálódva, Vecsei H. Miklós és Németh Nikolett szövege és a társulat improvizációi alapján. Rendező: Ifj. Vidnyánszky Attila. Szereplők: Bács Miklós, Bíró József, Kardos M. Róbert, Albert Csilla, Tőtszegi Zsuzsa, Bodolai Balázs, Imre Éva, Váta Lóránd, Pánczél Lilla, Daradics Hannah, Gedő Zsolt, Kiss Tamás, András Gedeon, Farkas Loránd. Díszlettervező: Csíki Csaba. Jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna. Zene: Mester Dávid. Koreográfus: Berecz István. Dramaturg: Németh Nikolett. Rendezőasszisztens: Dávid Helga. Előadás-vezető: Albert Enikő.

‍